Icare
Charogne (2022)

A Svájcból származó Icare a zenei stílusok közül éppen a grindcore és a post-black metal mellett dobta nem létező lándzsáját. Mondanom sem kell, hogy nem mindennapi keveredése ez a stílusoknak. A post-black metal múltba révedő merengései, cipőbámuló maszatlolása keveredik a hiperaktív és dühös grindcore-al. Önmagában már ez felkeltette az érdeklődésem a banda iránt, aztán megláttam, hogy mindezt egyetlen egy dalmonstrumban fogják nekünk előadni 43 percen át. Ez már önmagában egy ambíciókkal teli banda benyomását keltette bennem. Itt már biztos voltam benne, hogy az Icare kapcsán mindenképp muszáj lesz virtuális tollat ragadnom. Egy kísérletező és újító csapat képe rajzolódott ki előttem akik nem félnek átlépni a zenei határokat, persze ettől még simán lehet pofára esés az egésznek a vége. 2016-ban alakultak a srácok, akkor még öt taggal a fedélzeten, ez azóta eggyel csökkent. 2020-ban még teljes létszámmal megjelent bemutatkozó lemezük Khaos címen, meghallgatva az előzményt már jobban megértettem, hogyan vegyítik ezt a két stílust, a fejletépős grind-ból szép lassan, mondhatni dalonként átlépünk az atmoszférikus post-black metal univerzumába. Két évvel később már meg is jött a folytatás ami a Charogne nevet kapta. A promo szövegüket elolvasván igazi művészlelkekkel van dolgunk, nagy érdeklődést mutatnak régiójuk művészete és különösen költészete iránt. Az új album neve is egy helyi költő verséről kapta címét, erről majd bővebben is fogok írni a reklám…akarom mondani a bevezető után.

Először is tartsunk egy névsorolvasást: Cédric Prétat és Léopold Henchoz felelnek a vokálokért és a gitárjátékért. Axel Vuille kalapálja a dobszerkót és Arnaud Maule a basszer. Eleinte az Icare-t egy szigorúan stúdió projektnek szánták, élő fellépésről szó sem lehetett. A Khaos után azonban meggondolták magukat és ennek örömére írták meg a Charogne, ez a több mint 40 perces behemót amivel igazi élményt szeretnének átadni közönségüknek. Maga a szerzemény Charles Baudelaire költő verse előtt tiszteleg amit az Une Charogne címen kell keresnie az arra kíváncsinak. Érdemes kíváncsinak lenni, ugyanis ennek a versnek egyfajta zenei adaptációnak szánták a Charogne-t. Összefoglalva a lényeget, fő üzenete a költőnek az, hogy mindannyian emlékezzünk arra, hogy egy nap eljön értünk a halál. Továbbá a létezésünk hiábavalóságára hívja fel a figyelmet. Borító gyanánt inspirációként hatott rájuk két fénykép Charles-Rodolphe Spillmann-tól, maga a szecessziós stílusú kiállító hely ahol az adott képeket látták úgy gondolják jól jellemzi zenei világukat. A fenti képen is ebben a szecessziós stílusú teremben pózolnak.

A helyi kultúra tehát nagy hatással van a művész urakra, amint elindítottam az Icare maratoni hosszúságú dalát máris eszembe juttatta Charles Baudelaire-t. Komor és baljóslatú gitárhangok fogadtak, a black metal elemek már meg is vannak ezáltal. Blast beatek kapcsolódnak be ezután a zenei képünkbe, a gitár viszont egy ideig megmaradt ebben a sejtelmes ábrándozásban. A riffek is megérkeznek, disszonánsan kavarognak, azonnal eszembe juttatták a Deathspell Omega stílusát. Rideg és elutasító zenei képekkel dolgozik az Icare, az 5. perc után pedig megérkezik a vokál is ami még inkább ráerősít erre a hangulatra. Ordítozva és acsarkodva gyűlölködik Cédric és Léopold. Itt is eszembe jutottak a francia avant-garde black metal titánjai, de talán itt kifejezőbbre sikerültek a vokálok, átérezni a magatehetetlen dühöt és a csalódottságot. Egy idő után megszűnik a mindent elpusztítani akaró darálás és egy doom-ra hajazó tempó veszi át a főszerepet. Ehhez a stílushoz is ügyesen nyúl az Icare, sikerül a baljóslatú és fenyegető hangulatot tovább fokozni. A tempóváltások érdekessé és kiszámíthatatlanná teszik a Charogne-t. A blast beat-es büntetésekből egy szempillantás alatt válthatunk át funeral doom világába.

A post-black metal világa igazán a 15. perc után csapott meg, már-már szinte pozitív kisugárzású merengések mellet kapunk torokszaggató ordításokat. Megmondom őszintén, hogy a post-black világa sose tartozott a kedvenc stílusaim közé de ami ezután jött az kárpótolt. Nagyon feszes blast-beat szekció következett, így már ezek a kissé reményt keltőnek mondható témák is jóval befogadhatóbbak voltak számomra. Csak egy kisebb hatásszünetet kapunk és folytatódik tovább a zenei vihar. A sebesség mindenféleképpen a grind világát idézi, a riffek pedig a már említett post-black stílushoz köthetők. Itt már meg is kaptam a cikk elején olvasható merengésemre a választ, hogy hogyan kombinálják ezt a két stílust. Hát így és a végeredmény egy izgalmas, összetett és nehezen befogadható szörnyszülött lesz akiben mégis van valami szerethető. Lehetne rá mondani, hogy ez inkább a dsbm vagy az atmospheric black metal világát idézi de szerintem ennél egy kicsit izgalmasabb és újítóbb a kép. Számtalan olyan zenei megoldást véltem felfedezni a Charogne-ban ami egyik stílus tipikus képviselőjében sem érezné igazán jól magát. A riffek, a tempóváltások és maga a hangulat is közelebb áll az avant-garde black metal világához, de még így is lenne pár olyan riff ami egyszerűen nem illene a képbe. Tipikusan a minek nevezzelek dilemmájába kerültem.

A stílusmeghatározásra tett kitérőm után folytatódjék magának a zenének a kivesézése. Középtempósan de még mindig komoran halad tovább az Icare a megkezdett úton, ezután a zenei vihar után rájuk is fér a pihenés. Disszonánsak a témák, a vokál továbbra sem kímél, a hangulat pedig továbbra is ugyanúgy megfoghatatlanul komor. Ez a rész az első ahol úgy éreztem, hogy talán egy kicsit lehetett volna faragni belőle, nem untam de már vártam, hogy mi lesz a következő húzásuk. Kívánságom parancs volt a számukra: hirtelen csak a dob marad és én. Nem sok kell és megérkezik a gitár is, szomorúsággal és rossz szándékkal telítve. Málházós tempóban folytatjuk utunkat, az atmoszféra talán most a legsötétebb. A basszust muszáj kiemelnem ebben a részben, egyhangúan dörög a háttérben, fokozva tovább a hangulatot. Itt egy picit kiszámítható volt az Icare, a fél életemet is rámertem volna tenni, hogy egy blast beat-tel tarkított tekerésnek adja át a helyét ez a jól előkészített zenei építkezés. A témák a 36.perc után igazán hipnotikusra és baljóslatúra sikerültek, már-már egy 60-as évekbeli thriller-ben éreztem magam. Közeledve a fináléhoz a tetőpontot eléri a zene is, a vokál itt tűnik a legvérszomjasabbnak, a zene intenzitása, feszessége meg minden eddigit felülmúlt. A végső konklúziója a Charogne-nak ugyanaz akárcsak Charles Baudelaire-nek: létezésünk hiábavaló és mindannyiunk élete egyszer véget ér. Az Icare ezt az elkeseredettséget egy fékevesztett dühkitörés formájában zárja le, a céltalan életünk pedig gazdagabb lett egy remek album meghallgatásával.

Az Icare újító szellemét mindenképp értékelnem kell, annak is főleg a módját. Többször találkoztam már az újítás szóval kritikáknál ami szinonimája volt a puhításnak. Itt szó sincs erről, valami olyasmit tudtak alkotni a Charogne képében ami szinte teljesen különbözik az előző album felépítésétől, sőt zenei megoldásaitól, még sincs az az érzésem, hogy átvertek volna. Ugyanabból a dimenzióból való csak másképp közelít a dolgokhoz. Semmilyen könnyen befogadható kórusnak, billentyűfutamoknak és egyéb felesleges cicomáknak itt helye nincs. Nem azt mondom, hogy egy hibátlan lemezzel lenne dolgunk a Charogne személyében de mindenképp egy figyelemre méltó alkotás benyomását kelti.

Frog Leap
május 29.
Ritual Howls
május 29.