Igaz, hogy még csak március végét járjuk -amikor is éppen írom ezt a kritikát-, de már most szilárd meggyőződésem az, hogy 2023 a disszonáns muzsikák éve lesz. A színtér feneketlen bugyrai egyszerűen csak ontják magukból a jobbnál-jobb albumokat, és nem elég, hogy kétség sem férhet ezen lemezek minőségéhez, ráadásul ebben az úgymond szűkös zenei kategóriába valahogy mégis minduntalan tudnak valami újdonságot, valami egyedit csempészni, ami egyértelműen megkülönböztető jegyekkel ékesíti az adott banda zeneiségét. Csak hogy láttassam is, amiről a fentiekben értekeztem, hadd vegyem számba azon lemezeket, amiket az idei első negyedév meghatározóinak érzek ebben a zsánerben, kiemelve különlegességüket. Először is ott van az Anachronism az improvizációra épülő, technikás megoldásaival, majd jött a Mithridatum azzal a kőkemény masszív hangzásával és bús koncepciójával, ami ólomsúlyként telepedett hallójáratainkba és szívünkre, rögtön utána megkaptuk az olasz Ad Omega friss anyagát, ami a zord, északi fekete fémet vegyítette a disszonancia misztikus világával. Épphogy fel tudnánk lélegezni és meg is érkeztünk a kanadai Ignominy-hez, akik úgy keverték ki disszonáns death metal formulájukat, hogy közben eszméletlen fogós témákkal tarkítják zenéjüket és rántják be magukkal a hallgatót.
Mielőtt igazán belemélyednék az albumba, szeretném megköszönni boymesternek, hogy felhívta rá a figyelmemet, ugyanis bár szembe jött már velem, mikor a havi megjelenéseket böngésztem, de az egyszerű (és némileg téves) szimpla death metal zsánermegjelölés és a szintén nem túl figyelemfelkeltő albumborító nem ösztönzött a belefülelésre. Pedig milyen rosszul is ítéltem – könyvet a borító alapján ugyebár! -, hiszen az Imminent Collapse minden, csak nem közhelyes és nem is szimpla halálfém.
A québeci kvartettnek ez az első nagylemeze, de a stílus iránti elkötelezettségük és igényességük már a 2019-es Fear the Living EP-jükből is kiérezhető. A kislemezt ugyanúgy átjárja az a fajta „végjáték” hangulat, ami a küszöbön álló, elkerülhetetlen társadalmi összeomlás előtti keserves beletörődöttséggel itatja át a zsigereket, persze mindezt egy jóval direktebb (a műfaj kereteit figyelembe véve) formában tálalva. A fejlődés tetten érhető és egyértelmű a friss anyaggal összevetve, de a kíváncsi olvasóknak bátran ajánlom, hogy kóstoljanak bele a 4 évvel ezelőtti kiadásba is, már csak felvezető szám hangulatáért megéri. Mindezen bevezetők után viszont ideje, hogy ténylegesen rátérjünk a disszonáns death daliák deprimáló s dühös dalcsokraira.
A lemez egy kellemes kis fricskával indul, hisz a Frantic Appeasement első 20 másodperce bemutatja, hogyan is szólhatna az album, ha egyetlen, olcsó kínai piacos mikrofonnal rögzítették volna a múlt század trve black bandáinak mentalitása jegyében, valahol egy szélfútta hegycsúcson épített faviskóban. Szerencsére itt erről szó sincs, hiszen mind a koncepció, mint az előadásmód megköveteli a masszív, telt hangzást. Kellemetlenül cammogó, középtempós gitárfutamok kísérnek minket a szám közepéig, ahol aztán elszabadul a pokol. Alex Desroches öblös vokálja, bár alapvetően végig egyfajta sémát követ az egész albumon át, rejt annyi izgalmas meglepetést, „kurflit”, hogy érdemes legyen odafigyelni rá, hol követve az adott szám folytonosan változó ütemét, hol teljesen a maga útját járva. Érdekes dolog lehet kiválasztani a nyitószámot bármilyen albumnál, hiszen hatalmas teher nehezedik csupán egyetlen tételre, ami dönthet az egész további anyag sorsa felől. Ilyen szempontból önellentmondásos érzéseim vannak a Frantic Appeasement-tel kapcsolatban, mert ugyan felvillantja, mire számíthat a hallgató, de abszolút nem teríti ki egy az egyben a lapjait, nem hozza felszínre azokat a mélységeket, amelyekkel a banda trükközget az ezt követő fél órában. Jóval nagyobb hatást gyakorolt rám azonban a második szám, ugyanis a Defaulting Genetics pont azt a fajta túlnyújtott, szaggatott, vissza-visszatérő melódiatöredékeket nyomja az arcomba, amiket két pofára tudok zabálni az ilyen zsánerből. Úgy egyesül benne a harag, az őrület, hogy képes ráhangoltatni hallgatóját a fura ritmusára, olyan tépő horgokat akasztani a húsába, amik fájdalmas extázisba rángatják az embert. A dal amúgy a már említett ’19-es EP-n kapott volna helyet, ám végül a banda kicsit átdolgozta a nagylemezen bemutatott formájára. Én a magam részéről biztos vagyok, hogy ezt tettem volna még nyitótételnek, valahogy sokkal átfogóbban és komplexebben mutatja be az Ignominy bizarr világvégéjét.
A struktúrált, groteszk módon fogós és dallamos káosz a Reminiscence of Hatred-ben hömpölyög tovább, hogy aztán hol egy pusztító tűzvihar erejével söpörjön végig, hol pedig egy egy tornyosuló, vészjósló vihar közelgő sötétségével telepedjen meg csupán pillanatnyi időre. Marc-Antoine Lazure szakadatlan, energiával teli dobjátéka ez előbbi hangulatot erősíti és támogatja hibátlan módon, érdemes rá néha külön is odafigyelni. Érdekes irányokba mutat a szám, valahol itt érhető először tetten az a fajta átalakulás, amin a banda keresztülment az eltelt évek alatt, sokkal kísérletezgetőbb, sokkal messzebbre elkalandozó technikák és melódiák ütik fel itt a fejüket, mint az előző két szám bármelyikén. Ezután következik az első Interlude, amit nem is igazán hívnék sem betétnek, sem átvezetőnek, inkább csak egyfajta nyomasztó hangulatbomba, ami nem arra szolgál, hogy megpihenjen, szusszanjon egyet a hallgató, hanem csak tovább fokozza az album koncepciójának megágyazó atmoszférát. Milyen gyorsan telik az idő, ha jól szórakozik az ember. Meg is érkeztünk az album feléhez, a sokat mondó Nightmare Bacteria-hoz, ahol a fröcsögő vokál teljesen új szinteken bontakozik ki. Az impresszív hangulatteremtés itt is megtalálható; ugyan dalszöveget sajnos nem találtam a számhoz, de az üzenete egyértelmű, szinte az orromban érzem a miazmás fertő fanyar bűzét. Érdemes itt is megfigyelni (főleg a szám első negyedében), a szaggatott basszus- és gitárjátékot hogyan fonja körbe és egészíti ki a dob úgymond saját dimenziójából kiszakadó üteme. Minduntalan az ambivalens harmónia jelző jut eszembe a szám hallgatása közben, annyira hektikusan, mégis strukturált módon vagy egybegyúrva az egész. Tipikusan olyan tétel ez, aminél azt érzi az ember, végre kiismerte és átlátta a számot, de aztán valahol mégis megakad a hallgatása közben, bekúszik egy annyira idegesen és ismeretlen dallamtöredék, amire nincs felkészülve a hallgató. Hatodik számként kapjuk arcunkba a Visceralt, ami felé már a címből kiindulva nagy elvárárokkal tekintettem. Legyen zsigeri, legyen gonosz, legyen harapós. Szerencsére ezen kritériumoknak teljes mértékben eleget tesz a banda, olyan megkapó riffekkel és „melódiákkal” bizsergetik dobhártyámat, hogy rögtön be is indul a bólogató reflexem. Hullámzó, belassuló tempót követ eszeveszett gyorsaságú szegmens, ami mögött végig ott feszül pattanó idegként a disszonanciát gerjesztő gitárjáték. Ezután következik egy újabb lomhább rész, majd végül egy igazán súlyos, mázsás csúcspontban ér véget a track, nem éppen kiteljesedve, ami teljes mértékben érhető a zsánert figyelembe véve.
A második Interlude ismételten betölti hangulatteremtő (jobban belegondolva inkább hangulatromboló) szerepét, átadva a korong címe által keltett érzéseket. Ez az átkötő az, ami igazán ráhangolja a hallgatót a közelgő összeomlásra. Zárótételként a Visuals személyében tiszteletét teszi a lemez leghosszabb tétele, ami az azt megelőző szerzemény légkörét viszi tovább. Kriptikus, fenyegető, vészjósló bevezetőt követően szabadul el a végső káosz, amiben az albumon végigvezetett minden egyes, a bandára jellemző egyedi technikai megoldás fellelhető. Öblös, nyomasztó részek, szinte gaze-be hajló, elszállós merengések, kíméletlen dobviharok, pokolból feltörő vokál, totálisan szétzilált harmóniák, majd a váratlanul beálló csend.
Úgy érzem, a saját maguk által teremtett ellentmondásos koherencia tükrében lenne még egy kis hely a bandának a fejlődésre, hogy a tényleges összképet tekintve a hullámzó teljesítmény inkább a megalkotott világ lefestésében köszönjön vissza, ne pedig csak a technikai formákban. Csak ezért nem pontozom feljebb a lemezt, mert érzem, hogy mind teljesítményben, mind az összbenyomásban születtek jóval meggyőzőbb anyagok is a közelmúltban, de a maga nemében az Ignominy egy brutálisan egyedi, elsöprő és ellenállhatatlan albumot tett le az asztalra, úgyhogy disszo-fanok, előre, adjatok neki egy esélyt! Én pedig nyitott szívvel és érdeklődéssel várom a következő korongot, amire remélhetően megadhatom a maximum pontszámot, és ami talán még inkább letaglózó élményt fog nyújtani.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
