Egy olyan társadalomban, mint amilyen a japán könnyen érezheti kívülállónak magát az ember. Ezt nemcsak külföldiként, de született, tősgyökeres japánként is megtapasztalhatja az egyén. A kapcsolatteremtés, ismerkedés egyáltalán nem tartozik az erősségeik közé, legalábbis ha a nagy átlagot vesszük számításba, akkor ez semmikép sem egy túlzó állítás. A technológiai fejlettség, a nagyvárosok végtelen fényei mögött egy lappangó üresség és depresszió lakozik az emberek lelkében, ami lassan, de biztosan befolyásolja a mindennapokat. Egy rendkívül gyorsan fogyó, elöregedő társadalmat láthatunk, amely elszigeteli magát. Ha a csillogó felhőkarcolókon túlra utazunk, akkor számos elhagyatott házat, intézményt vagy akár egész kihalt városokat is láthatunk út közben. Ez nem új keletű dolog, a 19. század közepétől kezdett igazán nyitni a bolygó többi része felé ez a büszke ország, Ám azokban az időkben egy természetes fal vette körül a környező víztömegek képében, mostanra saját maguk köré építik az ember a mesterséges falakat. Mindennek a lappangó depressziónak a lantosa O. Misanthropy és 2007 óta működő depresszív black/doom projektje a Kanashimi, ami igencsak találó módon szomorúságot valamint nyomorúságot jelent. Eddig egy demo, egy EP valamint két album volt a rostáján a Kanashimi-nak, amelyeken sajátos hangvételben, kissé kiforratlanul, ám mégis megkapó módon keverte a sötét színeket a vászonra. 6 hosszú év után végre elérkezett a folytatás ideje. A Yamiuta minden eddiginél átgondoltabb, struktúrájában egységes oldalát mutatja meg a művész nekromantikával átitatott hangzásvilágának.
Az Inori egy igazán hangulatos, ámde még mindig dalszerzői hiányosságokat felmutató album volt, ennek ellenére nekem imponált az album rózsatövisként szúró lassú lélekrombolása. Nem lopta a napokat O. Misanthropia, hatalmas fejlődésen esett át a dalszerzői vénája, ezt pedig nagyon meghálálja a Yamiuta. A The Funeral Song több mint 8 perces zsoltára azonnal a fejünk fölé manifesztálja a esőfellegeket, nyersen zümmögő black metal gitárok, a stílusra jellemző, ám mégis megkapóan depresszív, mélyről jövő károgás fogad minket. A dobok egyszerűek, a körülményekhez képest jól hallhatóak, de ha lehet ilyet mondani, akkor talán a legjelentéktelenebb szereplői az albumnak. Itt minden a hangulatról szól, nem a technikázásáról.
Ami minden eddiginél több szerephez jutott, azok a billentyűk, amelyeknek textúrája a zongoráéhoz hasonlítható. Lassan, érzékien szólaltja meg O. ezt a hangszert, ravaszul belopják magukat a hallójáratainkba. A doom leginkább a dalok felépítésében, hosszában tetten érhető, emelkedett hangulatú kompozícióknak lehetünk fültanúi. Ez nem az a depresszív black metal, amelyik a halálunkat kívánja, nincs semmi ilyesféle célja a Kanashimi-nek, legalábbis jól el van rejtve a hangjegyek között ez a szándék. A lassú folyású melankólia romantikába fojtott oldalát mutatja meg nekünk a művész. Az alapjáraton szomorú légkört áthatja egy sokszor naivitásba hajló nosztalgia, visszatekintés arra a szerelemre, arra a személyre vagy eseményre, ahol boldogok voltunk, de minden igyekezetünk ellenére mégsem tartott örökké.
Még mélyebbre süllyedünk a noir hangulatú csendes búbánatban a Samidare és a Yurari Yurari kettősében. A tempó ezúttal még lomhább, a fellegek még inkább eltakarják a napot, sőt talán már pár csepp hideg eső is lefolyik az orcánkon. A gitár nem fog agyonnyomni a súlyával, sem a mélységével, mégis hatásosan cammog előre a fekete ürességben. Ugyanez elmondható a dobokról is, a doom nem a hangszerek textúrájában keresendő, hanem a dalszerkezetekben na és persze a borzasztó erős hangulatban. Egységesen magas minőségű a dalírás, külön kiemelném azt a pillanatot a Yuari Yuariban, amikor O. magunkra hagy minket a billentyűkkel és azoknak a progressziójában gyönyörködhetünk. Nem véletlenül használom ezt a szót, mert ez bizony nem a ronda, nyers oldalát mutatja a depressziónak. Sokkal inkább a pátoszos, szívszorító megjelenítés a cél. Hős szerelmesek vagyunk a saját regényünkben, akik nem voltak képesek imádott kiválasztottjukat megmenteni, ezért örök kárhozatban élik mindennapjaikat, gyakran visszagondolva azokra az időkre, amikor még éreztünk boldogságot a szívünkben. A Kanashimi nem a trve arcok bandája, ez nekik bőven túl csöpögős és szép ahhoz, hogy élvezetes legyen, még egy nyamvadt fordított kereszt sincs a borítón, se egy sátánfej, hát ki hallott még ilyet, BLASZFÉMIA!…oh wait.
Mindezt félretéve egy kicsit, aki tényleg nyitott arra, hogy kapcsolatot teremtsen a depresszív oldalával, amiben gyönyörre szeretne találni annak nyugodt és törött szívvel lehet ajánlani a Kanashimi új albumát. Legfőbb gátja a fő motívumnak számító billentyű számíthat, az szolgáltatja a szépségesen depresszív hangulatot. Hát még ha meghallják a lemez zárótételét a Lullabyt. Gyöngéden simogató, halk női ének és tüneményesen csordogáló billentyűk zárják szerelmünk temetését. Számomra azért imponáló ez a projekt, mert egy olyan oldalát mutatja meg egy olyan társadalomnak amit egyszerűen nem láthat egy kívülálló. Egy végtelenül gátlásos, visszahúzódó és érzelmeiket elrejtő szigetről kapunk egy olyan szuggesztív, az ízlésesség határain még belül lévő üzenetet, ami azt hirdeti, hogy ők is ugyanolyan érző emberek, akik vágynak az emberi kapcsolatokra, legyen az akármilyen.
Ugyanúgy meg szeretnék élni ezeket, akár egy temperamentumos latin, vagy egy mély érzelmű francia, csak az ő kódexükben mindezt el kell rejteniük a nyilvánosság elől, márpedig a kommunikáció hiánya ezt nagyban gátolja. A magány lassan őrlő malmai olyan módon emésztik fel az embereket, hogy minden egyes nappal érezteti velük azt, hogy feleslegesek, jelentéktelenek és nem kaphatják meg azt, amit a padon mellettük ülő pár már megkapott. Mindezt elénk tárja a Kanashimi végtelenül hatásosan. Néha önsajnálatba átcsapó dalrészek miatt nincs maximum pont, azonban mindezt elfedi a végtelenül erős hangulat. Január 31 óta hirdeti magasztosan szomorú eposzait a Kanashimi a Talheim Recordsnál.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
