Adagio

Sanctus Ignis (2001)

Hát szóval miután megírtam az Underworld kritikáját, úgy éreztem, igazságtalan lennék a zenekarral, ha ennek a gyöngyszemnek a kritikáját kihagynám, tehát elemezzük picit a Sanctus Ignis-t.

Mint azt már az Underworld-nél is említettem, az Adagio volt Európa válasza a Symphony X-re. Aki ismeri az amerikai szimfónikus-power-prog királyokat, nyugodtan be is szerezheti magának az Adagio eddigi két albumát. Röviden jellemezve az Adagio egy komplex módon megkomponált, jócskán virtuóz, igényesen előadott, progresszív power-metal műfajba sorolható rettenetesen igényes albumot hozott össze, amit ha hozzátesszük, hogy bemutatkozásként szántak…hmm, hát rettenetesen erős kezdés :-).

A zenekart nem ismeretlen arcok dobták össze, hisz a mikrofon mögött az egykori Pink Cream 69 torok, David Readman állt, a szintit a mára munkamániájáról elhíresült Richard Andersson (MAJESTIC/TIME REQUIEM/SPACE ODYSSEY) kezelte, a dobos a holland Elegy-ből érkező Dirk Bruinenberg volt, a gitárt a francia Stephan Forté (Bartókot Malmsteennel és Symphony X-el akrata keverni – sikeresen megcsinálta, ja és csak mellékesen: egy kivétellel az összes számot ő jegyzi!!!) kezelte és a basszeros az ugyancsak francia Franck Hermanny volt.

Azzal egyébként, hogy a Symphony X-et ennyire hangsúlyozták koránt sem azt akarták kidomborítani, hogy ők egy az egybe lenyúlták az amerikai kedvencet, csupán egy párhuzamos utat szerettek volna találni, ami ugyan oda vezet, csak kicsit másképpen. Aki meghallgatja ezt az albumot, az azonnal rájöhet, hogy itt nem kópiabandáról van szó, hiszen az Adagio teljesen egyéni zenét játszik.
Már az első taktusoknál meggyőződhetünk róla, hogy zsír profik a csókák. A Second Sight az első tétel, ami amolyan középtempós, zakatolós, gúnyos hanglejtésű kezdet után szépen rágyógyul a fülemre. Mintha csak nekem írták volna. Olyan, mintha már régről ismertem volna, pedig akkor csak másodszor-harmadszorra hallottam. Hozzáteszem progresszív. Tehát adott ugye ez az ellentmondás: hogy etetheti magát ennyire egy prog zene? Nem tom :-). A szám közepén lévő szóló is tökéletes, és a kiállás a végén (!!!) – rohannék már végre Adagio koncertre.
A második szám, a „The inner road” kis neoklasszikus gitárvirtuozitással kezdődik, amit hamar felvált egy döngölős, szintikísérettel bőven megeresztett dübörgő riffhegy. Kiálló ének kissé később, tört dobritmusok – progresszív Kánaán! Azt nem értem, hogy ilyen csapatok miért nem csinálnak gyorsan tíz – tizenöt albumot….életem végéig ki lennék szolgálva :-). Így meg várhatok egy-két, rosszabb esetben három-négy évet is egy újabb albumra. Eh, szar ez az élet :-))))
Harmadik megálló, „In Nomine”. Klasszikus, ismerősnek tűnő, reneszánsz hatású szintivel kezd. Hangulatos. Az a szerencse, hogy itt nincs annyira túlzásba víve, mint a Rhapsodynál. Aztán persze jön a tomboló gitár, zakatoló riffek, és egy olyan refrén, amitől félelmetes erőt érzel magadban. Egyszerűen feltüzel. Okos kis kórusokkal van alátámasztva a refrén, ami talán elsőre fel sem tűnt. A szám közepén kissé jobban kibontakoztatják az immár már metal köntösbe bújtatott kezdő részt, ebből pedig egy fergeteges szóló alakul ki. A szólóban persze helyet kap egy kis szinti – gitár csata is. Így van ez jól!

Remélem étvágygerjesztőnek ennyi elég is volt az albumról! Nem akarom állandóan magam ismételgetni, és az összes pozitív jelzőt felhasználtam már, ami a fejemben volt :-)! A Sanctus Ignis egy hihetetlen bemutatkozó album, nem is emléxem, hogy találkoztam már ennyire erős debüttel, főleg a progresszív-power színtéren. Nem is ajánlom senkinek, egyszerűen ez kötelező album!

november 12.,