Cans

Beyond The Gates (2004)

Joacim Cans nevének minden heavy metal fan fülében ismerősen kell csengenie, aki már hallott a HammerFall-nak nevezett csodáról. A gitáros/alapító Oscar Dronjak motorbalesete miatt a HF egy hosszabb kényszerpihenőt tart(ott), és ezalatt Cans nem tétlenkedett, összehozta a Beyond The Gates című albumot, nem kisebb nevekkel, mint Mike Chlasciak – gitár (ex-Halford), Mat Sinner – basszer (Sinner), Mark Zonder – dob (Fates Warning) és a szintén HF-ben pengető Stefan Elmgren, akinek még 2002-ben jelent meg szólólemeze We Will Rise címmel. Igaz, hogy a HF az egyik kedvenc csapatom, mégis kisebb fenntartásokkal vártam ezt a lemezt, mivel eddigi tapasztalataim alapján nem sikerültek túl fényesen ezek a szólópróbálkozások abban az értelemben, hogy nem sikerült elszakadni az anyabandától, gondolok pl. Luca Turilli szólólemezeire (inkább csak az elsőre, a 2. már kísérletezősebb lett), vagy, hogy ne menjünk túl messzire, a csapattárs Stefan szólólemezére, ahol szintén Hammerfall-t hallhatunk valamivel gyengébb kiszerelésben. Nagyrészt tényleg a bevált HF receptet kapjuk vissza, de akadnak itt azért olyan dalok is, amik eltérnek a megszokottól. Hát lássuk: az album a már korábban letölthetővé tett Fields of Yesterday-el kezdődik, tipikus középtempójú HF szám rövid szólóval a vége felé, HF fanoknak jó kis kedvcsináló lehet, utána következik a döngölősebb Soul Collector, itt is kapunk egy rövid gitárnyúzást a szám közepén, mért ilyen rövid?? Jön a Red Light, ami úgy kezdődik, mintha a Templars of Steelt gyorsították volna föl, tipikus HF riff(ek)re épül a dal, begyorsulhatnának most már kicsit, viszont itt már kapunk végre egy ”normális” hosszúságú szólót, de ezt leszámítva lehagyhatták volna simán az albumról. Ezután egy kis felüdülés a következő Back To Hell, jó fejleszaggató koncertnóta lehetne, megint egy kis szólóval megspékelve. A lemez címadó dala, a Beyond The Gates lágyan kezdődik mintha a HF lemezek közepén kötelező módon megjelenő lassú szám lenne, szerencsére nem az, 1 perc után belecsapnak a húrokba, a tempó azonban itt sem csap hammerfall-os magaslatokba, ennek ellenére nagyon jó kis dal lett, természetesen a szóló itt sem maradhat el:-). Mivel ez nagyon úgy néz ki, hogy egy újabb HF albumot kapunk, kezdem hiányolni a hatalmas refrénekkel megtűzdelt nótákat is, azonban jön a The Key fogós refrénjével, végre!! (Jól hallom, hogy egy gyerekkórus is énekel?) A Garden of Evil bassz-dob alapokkal induló, szép refrénű dal, Merciless átlagos, azért jön a gitárszóló… Silent Cries: nagyon jó kis dal, remek refrénnel, megint egy ”lerövidített” szólóval. Aztán Cans kergeti az álmait a következő számban mégpedig tipikus Hammerfall keretek között, néhol zongorabetéttel. Jönnek a jelek, nagyon erős kezdéssel, ez kitart a dal végéig, még hozzátesznek egy szólót is a közepén, ami után kicsit belassulnak, de azért a végét még meghajtják. És végül jön a lemezt lezáró Forever Ends, szép lassú szám, szerintem sokkal jobb mint az Always Will Be vagy a Dreams Come True (nehogy feltegyenek a következőre is egy ugyanilyen lassú számot!!), kellemes lezárása egy jól sikerült albumnak, mondjuk a HF albumokat sajnos nem körözi le. Hiányoltam a gyorsabb tételeket, mint például a The Dragon Lies Bleeding vagy az On The Edge of Honour, de ezek ellenére kellemes hallgatnivaló a soron következő HF albumig, valamivel azért többet vártam Joacimtól, ezért 8. „A Metal Heart is hard to tear apart”