A Det Germanske Folket jóvoltából olvashattok a legújabb Grívf próbálkozásról, aki egy kicsit is ismeri a kiadót, tudja hogy alapvetően pagan és folk zenékkel foglalkoznak black metállal keverve. A kiadványok külsőségek terén soha sincs panasz, azonban a hangzással és a zenei tudással gyakran akadnak komoly problémák. Rengetegszer érzem úgy, nem is tesz mást ez a kiadó, csak egyszerűen archivál feledésbemerült demókat, réges-régen kiadásra szánt, aztán elmaradt EP-ket és nagylemezeket. Az új Grívf korong kapcsán azonban semmi ilyesmiről sincs szó – persze ez nem azt jelenti, hogy élvezhető is a zene (haha). A „csapat” egyszemélyes formáció, de ezen senki ne akadjon fenn; a folk és pagan anyagokat gyakran követi el egy személy, áldozva az őseinek, kultúrájának és megemlékezve arról, ami a jelen rohanásában feledésbe merül.
Szóval mindenért Isar a felelős, aki 2004-ben döntött úgy, hogy a másik két projectje mellett (Forbandet és Managarm) szükség lenne egy sokkal mélyebb és egyedül is megvalósítható zenekarra. A dolgon csak nyert, hiszen egyik zenekarából se lett semmi, míg a Grívf immáron harmadik nagylemezét rakja le arra a bizonyos asztalra. Műfajilag a szép és a beteg között mozog, fura képződménye a népies beütésű halálvárásnak, avagy funeral folk metal egy jó adag szétesett doommal karöltve…
A kezdő Helfarer akusztikus felvezetése és narrátor hangja kapásból a svéd Blood Axis militarista világát varázsolta elém, amelyet aztán darabokra szedett a tipikus lassú funeral semmibe hullás kétségtelenül mély (de annál kevésbé befogadható) hada. A lassú vonaglásra utal az is, hogy öt dal 55 percbe foglalva, tele törzsi dobokkal, akusztikus hangszerekkel, és persze doom elemekkel. Én magam soha se voltam a műfaj fékevesztett rajongója, így kategorizálás se olyan egyszerű, de azért igyekszem!
A népies hangszerek és dallamok bár szerepet kapnak, mégis a legjellemzőbb a jajveszékelő károgás és a sípoló gitár, mely alá nagyon lassan állnak csak be a dobok, basszust pedig nem is hallani. Néhány helyen viszont egész érdekes hatást keltenek és olyan zenekar nevek jutnak eszembe, mint a Tribes of Neurot vagy a Neurosis. Lehet az én felfogásommal van a gond, de a funeral és a drone illetve az ambient noise közti differencia nem radikális és akadnak átfedések. Aki csak most ismerkedik a műfajjal, annak ha azt írom olyasmi a Yggdrasil, mint a Burzum – Filosofem-je (csak az persze 1000x kultikusabb és mélyebb illetve ott az akusztikus hangszerek semmilyen szerepet se kapnak), akkor a lényeget végül is már tudja. Olyan nevek említhetőek még meg, mint a Depressed Mode, Funeral Mourning vagy éppen a Nortt. Fogalmam sincs, hogy Isar mennyire elégedett ezzel a közel egy órás dallamok, zajok és széttört ritmusok alkotta masszával, de engem különösebben nem hatott meg.
Így a végére azért mégsem írnám, hogy egy abszolúte jelentéktelen és értelmetlen korongot hallgattam végig, csak éppen a befogadás nagyon erősen helyzet és egyén függő, így a pontszám is olyan, amolyan… 7 pont.
Elképzelhető (sőt! a jelenemet szemlélve egyenesen evidens), ha egyszer még mélyebbre csúszok önmagam silány létében, és az utolsó kapaszkodómról is leperegnek ujjaim, akkor lehet jobban átélem, s talán meg is értem, mit akart Isar ezzel a barlangok és rúnák alkotta, dörmögő hasadással. Aki viszont alapvetően egészséges lelkű, boldog és kiegyensúlyozott embernek tartja-ismeri magát, az nagyon-nagyon messze kerülje el a Grívf féle formációkat!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
