Darkthrone
Ravishing Grimness

(1999)
2005. november 14.
0
Pontszám
8

Alig vártam már, hogy beszerezzem a lemezt, mert ez volt a Darkthrone gyűjteményem hivatalos részének utolsó hiányzó darabja. Korábban jókat hallottam róla, de nem volt nehéz kitalálnom, hogy sok különlegességet itt sem fogok találni, hisz Fenris szavaival élve „bármelyik nótát rá lehetett volna tenni bármely lemezre”.

Akkor jöjjenek egyesével.
Az első Lifeless című egy alapvetően lassú tempójú nóta, ahol az alélt érzést fokozzák a többszörös belassulások is. Az elején és a végén akadnak kiváló riffek, amik feldobják a szokásos alapot.

A The Beast már egy sokkal „könnyedebb” dal. Mondom ezt a sebessége miatt, ami jobbára középtempós zakatolás, valamint a heavy metal riffek hallatán. Ami öt perc táján hallható, na az maximálisan beleillene bármely régivágású metalbanda repertoárjába.

Ezután jön az első hosszú szám, a The Claws of Time. Igazából ez az első, amiben valódi érzést, szívet vélek hallani. Végre egy hangulatos darab, ami az első kettőről nem mondható el. A sebesség itt is középtájon mozog, inkább már lassú, de végre érezni valamit abból a „keserű düh”-ből, amiért szeretjük (szeretem) a Darkthrone-t.

Across The Vacuum. Megint hét perc fölött, ellenben most zakatolva. Közbe-közbe történik egykét tempóváltás az egyhangúságot megtörendő, de nem túl emlékezetes alkotás.

Aztán jön a címadó darab. És végre valahára! Újra érezni az áporodott Darkthrone esszenciát. Ez a szám kicsit visszavezet engem a korai lemezekhez, amik még kevésbé voltak darabosak, sokkal inkább „dallamosak” már amennyire lehet. Ugyanígy érzem megint a kísérletezés apró fuvallatát, ami szintén nosztalgikus hangulatot teremt. Sosem kényeztetnek a srácok, de az albumon ez a nóta a legjobb, mert visszahoz valamit a gyökerektől. (Transilvanian Hunger, Panzerfaust éra)

Végül a levezető nóta, a To The Death. Ez már egyenesen száguld Darkthrone mércével mérve, aztán alighogy leírom, már vissza is vesz a tempóból. 3 és fél perc tájékán még futja az erejükből egy utolsó kitörésre, ami nagyot dob a lemezen, így ezt is jó nótának könyvelhetjük el.

És a végére értünk. Fenris-nek igaza volt kijelentésével. Megint csak egy minőségi Darkthrone korong, ami mind zeneileg, mind Nocturno recsegését tekintve hozza a magas és már rég megszokott minőséget, de érzésből csak átlagosat. Értem ezalatt, hogy Fenris most is egy metronóm pontosságával feszesen és erővel üti a viszonylag egyszerű témákat, valamint a gitárjáték is óramű pontosságú és a megszokottan érdes, de a technika azért nem jelent mindent. Valahol azt olvastam, hogy az utóbbi idők legjobb darabja leszámítva a Sardonic Wrathot, de szerintem nem így van. Szerintem ebben az érában a Hate Them a legjobb, maga mögé utasítva a Ravishing Grimnesst is. Hasonló érzésem van ezzel kapcsolatban, mint a Satyricon egyazon évben készült darabjával (Rebel Extravaganza), igaz az iszonyú gyors és technikás.
A profizmus sem ad mindig 100%-ot, de ez akkor is a mi kis szeretett Darkthrone-unk. 🙂

Várom a Cult is Alive-ot.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.