A Septicmen előző nagylemezét, a Negative-ot a kritika megírása óta nem sokszor kaptam elő; pár dalt leszámítva ma is szürkének tartom azt az anyagot és a hossza is sok volt (a dalokat mind magyar, mint angol nyelven feltették a cd-re, ami így majd’ hetven perc lett). Úgy tűnt, mintha nemrég jelent volna csak meg, azonban 2009 végén beérkezett egy friss mű is, mely a negyedik album a sorban és a rövid köztes idő ellenére pozitív meglepetést okozott.
Először is, a Negative steril, lélektelen hangzását el lehet felejteni. A Transiton a dobok egy hajszálnyit koszosabbak, a gitárok kifejezetten mackósan búgnak, ami jót tett a zenének is. Persze nem egy atomul megdörrenő külföldi szintű gigaprodukció, a lábdob és a cin hangzásán például lehetett volna még agyalni, de most jobban átjön a tűz, karcosság és az erő, mint legutóbb. A külsőségekről szólva: erre eddig nem nagyon fordítottak kellő gondot a srácok, de e téren is történt előrelépés; Pataki Zoltán munkája sokkal mutatósabb, mint a Negative harsány színei, ötlettelen kivitelezése, s a szövegek sem olvashatatlanul kis méretben vannak benn. Egy szóval, a körítés és a hangzás egyértelműen előrelépést mutat. Zeneileg sokkal dal-központúbb, színesebb, lüktetőbb lett a Septicmen, a számok változatosabbak, izgalmasabbak. Igaz, kevesebb a Kreator-ös thrash vágta (mint pl. a Paradox Harmony eleje, vagy a Vox és a Sacrifice), inkább az erőteljes középtempós groove-ok, Panterás, Metallicás riffek (Enter Sandman és I Disappear, példának okáért eléggé érezhető) és a megszaporodott kórusok és szólók vannak túlsúlyban (pl. Condition, Sometimes), és még a Slayeresen kapkodós thrash vadulás Monster is meg van bolondítva némi borult pengetéssel. Mondhatjuk, hogy semmi újat nem hoztak, ezek az összetevők eddig is megvoltak a repertoárjukban, de most hatásosabban sikerült alkalmazni őket, s a hangzás is az oldalukra állt. A klipes Black Room alapját is egy pulzáló, modern groove képezi, van benn szóló és egy elborultabb modern téma, ismét van akusztikus dalocska az Amazon képében; a húzós, dögös riffre épülő, kísérletezős szólóval és effektekkel ellátott Sometimes meg dallamos refrénnel próbálkozik (csak felesleges volt több mint hat percesre hizlalni). Ezek a kóruspróbálkozások (a Perfect Trendben is van ilyen) a limitált hangterjedelem ellenére is üdvözlendőek, a zenével együtt egész jól színesítenek, még ha nincs is egy Corey Taylor dallamérzékenységű pacsirta a csapatban, aki azonnal ható fogósságot vinne beléjük.
Egyszóval a Septicmen továbbra is rendíthetetlenül halad a maga útján, ez a lemez pedig egy jó formában lévő csapatot mutat, az előző anyaghoz képest egyértelmű az előrelépés. Várom a koncerteket.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
