Nagykabátot terítek a szívemre
Vállamra varjak fekszenek
Hajamból holt lepkék
Velük mozdul a domb, a dér
És kék vászon lesz az ég
Ha lefekszem alá
Szívemen nagykabát
Öreg leszek nagyon
Lassú és jó ”
/Thy Catafalque – Varjak Fekszenek /
A Thy Catafalque nevét nem csak idehaza, de a nemzetközi berkekben is jól ismerik, talán ennek is köszönhető, hogy idén végre kiadták (igaz limitálva, mindössze 500 db számban digi-pack formátumban) a Tűnő Idő Tárlat korongot, amely szerzői kiadásban, s mára gyakorlatilag beszerezhetetlen albumot a Epidemie Records újranyomta. Tamással már többször is váltottam levelet, a kiadónál nyomdai hibák voltak, végül ezért csúszott a kiadás – igaz én magát a korongot kaptam csak meg, szóval túl sokat nem tudok értékelni a külsőségekből. Mivel anno-hajdanán a Nuskull-os pályafutásom alatt önszorgalomból és tiszteletből megírtam már a kritikát, így engedjétek meg, hogy ezt felhasználva reprezentáljam az újrakiadás tényét. A borító eltérő (nekem a régi jobban tetszett, illett hozzá, ez az új meg olyan bármelyik csapat fedője lehetne, de lehet én szoktam már meg a régit és kapcsoltam hozzá azt a miliőt, melyet jelent-jelentett), a hangzáson is mintha kevertek volna egy picit, szóval leszámítva, hogy én csak a lemezt kaptam meg, még így is boldog vagyok, s talán merüljünk el a Thy Catafalque világában…
Utaztál már az idő és a csillagok szárnyán? Még nem?
Most megteheted, s nem kell hozzá semmiféle tudatmódosító szer sem, egyszerűen csak add át magad annak a félelmetesen precízen megkomponált atmoszférának, melyet Kátai Tamás (Gire, Gort, Towards Rusted Soil, Darklight) és Juhász János adnak a kezedbe, ez egy olyan kulcs, melyet az idő matériasága ellenére sem bírt determinálni, holott arról szól, és azon terjed…
A Csillagkohó egy gyors és az űrből felszakadozó bámulatos tétel, magán hordozva Tamás tipikus szintetizátor témáit és azt az elidegenedett és gépies világot, melyet a közel múlt és a jelen délcegen hordoz körbe, megfertőzvén magát egyfajta folyamban terjedő indusztriális black metállal (sajnálatos, hogy a klip nem került rá az újrakiadott korongra multimédiás bónusz gyanánt)
A lemez erőssége a jó dallamok és a változatosság, ezt támasztja alá a Neath waters is, mely megint csak távolról indul és egyre beljebb jut a szívünkbe, d&b alapokon fekszik, amire Bíró Nikoletta érzéki hegedűjátékkal erősít, s ahol Gerzanits Nikoletta csodálatos hangja egészíti ki Tamás gyűlölet érlelte károgását. Közel 19 perces, ám hosszúsága elvész, észrevétlenné lesz, csak süppedünk a fotelban, csukott szemmel ábrándozunk a távolról érkező kissé talán cyber-space folk egyvelegen, mely rengeteg fura és meglepő érzést közvetít, dallama fülbemászó, tartalma lelket szorongató, bámulatos; egyszerre élő és halott, születő és éppen e pillanatban haldokló.
Az ezt követő Bolygó, bolyongó sem mentes az érzékien megteremtett dallamfüzérektől és űrbéli ugrásoktól, elektronikus megoldásoktól hemzsegő tétel, eklektikus, mégis egységes folyam, mely nagyon is emészthető, kissé talán down-tempo szerű alapokkal halad előre a semmibe, itt érezni leginkább két jelentős zenekar jelenlétét (nem plágiumában, csupán megoldásaival és érzéseivel); a korai In The Woods és Fleurety.
A Kék ég karaván valóban a távolság ízeivel incselkedik, olyan mintha ott volnál egy olyan világban, mely valahonnan ismerős és behatárolható, azonban ilyen interpretációban sohasem létezett föld. Az alapjai teljesen táncolhatóak, kattogó ritmusok, melyek kissé megint csak d&b alapoknak tűnek, ám szépséggel morajlóak, és kacifántos burjánzásuk lassúságba torkolva vezet át a következő tételre; mely már totálisan black metál, az alapjait tekintve egyszerű, tipikus belassult depresszív gitár téma, melynek lenyomatai ismerősen zengenek a Satyricon, Horde, Hades Almighty által. Hömpölygő árnyáram ez, mely lassan emészti fel a fényességet és hajtja malma alá a még élőket, némely számcím könnyen ismerős lehet azoknak, akik jobban beleásták maguk a magyar irodalom jeles képviselőibe… szabad a gazda? Ez bizony egy Ady Endre vers megzenésítése!
Ahogy a Zápor pedig Radnóti Miklós (na, puff neked post-kultúra), melyben újra komoly szerephez jut Nikoletta és tölti be távoli, de kellemes hangjával a horizontot, gyönyörű dal, egy mély verssel karöltve, kissé népiesen lépkedve a kattogó akusztikákat elmosó szintetizátor futamokon át.
Az irodalmi performanszok felvezetése ezzel még nem ért véget; Az ősanya szól ivadékaihoz egy Weöres Sándor-mű bizarr és lépegetően kántáló esszenciája, a végét fura középkorias befejezéssel levezetvén…
Az album legérdekesebb tétele mindenképpen a legvégső zárás, a Varjak fekszenek, egy lebegő és kozmosz perzselte ambient, melyről Tamás így értekezett: „…én és a húgom beszélünk, 25 évvel ezelőtt. Egy kazettán találtam. Ez úgy érzem nagyon fontos része a lemez koncepciójának, de nem szeretnék belemagyarázni semmit 🙂”.
S én sem, ez az anyag mindenkinek más és mást adhat, az önkifejezés mindenkinek adott, de csak csekély azok száma, kiknek ezt művészien sikerül kivitelezni is, Tamásnak azt hiszem, úgy érzem; sikerült, az újrakiadás pedig annak bizonyítéka, hogy nem csak én éreztem így…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
