Adagio
Underworld

(2003)
Avatar
2005. október 3.
0
Pontszám
10

Amikor 2001-ben egy új zenekar debütált egy „Sanctus Ignis” című albummal, biztos voltam benne, hogy találtam valamit, amit esetleg rajtuk kívül csak a Symphony X-nél hallhattam. Sokan úgy is emlegették a bandát, mint „Európa válasza a Symphony X-re”. Hát igen ez szimfónikus progresszív metal, klasszikus ízekkel megfűszerezve. Amikor végighallgattam a 2001-es albumot, rögtön azt ordítottam a levegőbe, hogy „még többet ebből” – nos, ezt a 2003-as Underworld albummal meg is kaptam.

A legfontosabb változás a csapatban az előzményekhez képest annyi volt, hogy a szintimágus Richard Andersson (MAJESTIC/TIME REQUIEM/SPACE ODYSSEY) helyett Kevin Codfert lépett a szintiállvány mögé.

Ezzel az új albummal az Adagio inkább eltolta működését a progresszív zenék irányába, mint hogy beleszürküljön az egyre népszerűsödő power-metal mezőnybe. Erről már az nyitó, „Next Profundis” dal után meggyőződhetünk, ugyanis a szám tele van komplexitással és jó sok instrumentális betéttel.

A második tétel, az „Introitus/Solvet Saeclum In Favilla” teljesen epikus kezdete kissé filmzenére emlékeztet, bár akár a Rhapsody párhuzamot is említhetném (ők a hasonló szinfonizálások királyai).

A harmadik tétel (Chosen), amely komplex rendesen mégis érzelmekkel átszőtt, hangulatos zongorával, orgonával, kórusokkal kezd. Amikor az ének belép a számba, rögtön a Royal Hunt-ra asszociálok. Igaz az Adagio kissé keményebb szemlélettel űzi a metalt, mégis találó lehet a két zenekar hasonlítása. A szám egyébként az egyik legjobban megírt refrént tartalmazza a lemezről.

A negyedik tétel, a „From My Sleep…to Someone Els” hasonlóan az előzőekhez filmzenésen kezd. Kísérteties zongoraprütyik, egetrázó vonósbetétek – mintha csak a Psycho-ban lennénk, és a csóka indulna a zuhanyfülke felé a méteres svájcibicskával :-). Meglepetésre az ének death-metalos hörgéssel lép be! Persze csak egy üvöltés erejéig, mégis rettentően jó!

Még egy tételt emelnék ki a lemezről mielőtt az összegzéshez fognék, ez pedig a „Mirror Stage” lenne. Mind szövegileg, mind zeneileg ez a szám benne van nálam az első tíz legjobb számban, amit valaha is hallottam. A szám a lélekben összeroskadt, önmarcangoló emberről szól, aki saját hibáira ráébredve csodálkozik saját jellemének torzulásáról. Önirónikusoknak mindenesetre kötelező megtanulni a „What is that shape in front of me, spying through the looking-glass” mondatot – én szinte minden angolórámon elsütöm :D. A szám végén hallható elhörgött refrén pedig egyszerűen hátborzongató.

Befejezésül: Meghallgatva az albumot, egy jó kis komplex, ám mégis bőven emészthető progresszív, szimfónikus, poweres, filmzenés metal-masszát kapunk, aminek csak annyi hátránya van (ami szerintem sokaknál előny is egyúttal), hogy több hallgatást igényel. Ez olyan szempontból előny, hogy nem tudod megunni húsz hallgatás után, mindig lesz valami újdonság, amire fel-felkapod a fejed.

Palaye Royale Palaye Royale
május 29.
Sting Sting
május 30.