Slytract

Existing Unreal (2011)

 2009-ben a miskolci Slytract kiadós nagylemezén, az Explanation: Unknown-on nagyot lestem. Igazából ismertem a csapat két demoját, de különösebben nem vettek le a lábamról, így nagy meglepetés volt, hogy éppen nekik és éppen azután a röpke két korai anyag után szavazott bizalmat egy külföldi kiadó, azonban ezt a bizalmat az említett első nagylemezzel vastagon meg is hálálta a csapat véleményem szerint. Azóta eltelt három év és beindult a nagy „píár” gépezet. Hirdetések, videók, reklámok, hírlevelek. Érkezik a második nagylemez.

 Az igazság az, hogy a kiszivárogtatott Nexus éppenséggel nagyon is elbizonytalanított, így félve kezdtem bele az Existing Unreal mélyebb megismerésébe. Sajnos előre kell bocsátanom, hogy messze nem vagyok maradéktalanul elégedett és jó pár dolog előtt, kicsit értetlenül állok. Azt azonnal leszögezhetjük, hogy a friss nagylemez ismét bivalyul szól és ismét szép a körítés is (bár megjegyzem, nem nagyon értem a borítóképet de nem akarok ezen nagyon szarrágni). A legnagyobb változást az első lemezhez képest egy általános lassulás, kimértebb szerkezetkezelés és megfontoltabb modernedés, mondhatni dallamosodás jelenti. Így a pumpáló groove-os és technikás adrenalin death/thrash helyét most egy abszolút skandinávos jellegekkel megtűzdelt melódiákban bővelkedő modern death közeli vonal váltotta fel. Ebben a formában így leírva nincs is ezzel semmi különösebb probléma, viszont a kivitelezéssel nem egy helyen inkább gyengítették a srácok a morózus alapokra felépített szerzeményeket. Az első lemezen csak szórványosan megjelenő magas regiszterekben játszott gitárdallamok és szólók az Existing Unreal-en már kardinális megoldássá avanzsáltak elő. És itt érkeztem el a legnagyobb problémámhoz. Bizony ezek a megoldások nekem nagyon nincsenek minőségben partiban az alapokkal. A sokszor infantilis dallamocskák nem egyszer inkább valamilyen rajzfilm betétdalra engedtek asszociálni, mintsem hogy a dallamos halál és mocsok mocsarába rántottak volna bele. Sajnos a szólók is borzasztóan gyerekcipősek. A Nothing seen within-ben kimondottan fárasztó a gyermeteg dallamvilág és a suta szóló folyamatos szirénázása, mint ahogy az egyébként igen böszme és hangulatos Millenary venus szólója alatt is húztam a számat. De simán ide lehet sorolni a My mist ismét fővárosi hangulatot idéző folyamatos szirénázását is, ami szemrebbenés nélkül folytatódik a Behind the closedban is. A Nexus már első hallgatásra is borzalmasan repetitív dallamvilága és szerkezete továbbra is képtelen meggyőzni. A másik kevésbé hajmeresztő újítás, az igen bölcsen csak két szerzeményben kipróbált tiszta ének-féleség. Na ezt ebben a formában biztosan nem szabad erőltetni. Így is hallatszik, hogy szét van effektezve, rá is van üvöltve, háttérbe is van keverve. Már mindent csináltak vele a srácok, hogy valami elfogadható kerekedjen ki belőle…

 Hát szóval ez a helyzet. Tudom, nagyon lehúzó voltam most, de szükségét éreztem kivesézni a problémás pillanatokat, mert ezen dolgozni kell. A dallamok, szólók és azok kezelése érezhetően nincs a srácok kezében még. Az alapok és a pusztítás közel maximális ismét, itt szó sem érheti a ház elejét. A szerkezetek tisztultak és okosodtak, a megtekert alapok tökéletesen ülnek, de a kifogásolt részek sajnos összességében lehúzzák nálam a végeredményt a „reménységek” kategóriába, mert a hangzás és a külsőségek messze nem minden!

augusztus 16.,
augusztus 26.,