Mielőtt valaki is azt hinné, hogy a „Narancs Manó” kedvenc miniszterelnökünk zenekara, gyorsan elárulom, hogy egy 1995-ben alakult angol bandáról van szó, akik a „Szombatista” (értsd: Black Sabbath) alapokon nyugvó zenében utaznak és a doom-os, stoneres hard/retro rock, metal stílus egyik legmegbízhatóbb alakulata.
Vagyis képesek hozni egy igen magas minőséget, az eddig megjelent 6 nagylemezük közül egyikre se mondhatjuk, hogy gyenge muzsikát rejtene. Az első albumuk óta átlagosan kétévente jelentkeztek új opusszal, ezért tőlük mindenképp szokatlannak tűnhet, hogy az előző mű, és a hetedik, A Eulogy for the Damned között 5 év telt el.
De már az elején szeretném megnyugtatni az Orange Goblin híveket, hogy ezen időszak alatt nem esett át stílusváltáson az angol bagázs, az új lemezen is azt nyújtják, ami tőlük elvárható, azaz fílinges, tökös, dögös, füstös nyalánkságot, a már említett műfaji keretek között!
A Red Tide Rising egyből fajin kis zakatolós Sabbath-os riffeléssel kezd, Martyn Millard basszusfutamai is fület gyönyörködtetőek, Ben Ward énekdallami pedig olyan ragadósak, amilyenek a Time Travelling Blues óta soha! Bár szerintem a 2007-es, Healing Through Fire hangzása sem volt rossz, de azon érezhetően alul volt keverve Ben éneke. Na ezúttal nem estek ebbe a hibába és jót is tettek ezzel a daloknak, ugyanis Ward nagyon elemében van, megkockáztatom, hogy pályafutása legemlékezetesebb teljesítményét nyújtja ezen az albumon! Persze a társak se vallanak szégyent, a stílus krémjéhez tartozik Joe Hoare gitáros és Chris Turner dobos is.
Mégis a lemez űbernótája a blues-os kezdésű Save Me From Myself, ami ének terén a legszínesebb, amit ettől a csapattól valaha hallottam, és minden szempontból bődületes! Mekkora már, ahogy a nóta címét, apróbb változtatásokkal ismételgeti Ben!
Zseniális!
De az összes szerzemény ütős, a rövid, talán leginkább stoneres, Fu Manchu-ízű, kolompolós Return to Mars is állat, és a Death of Aquarius-szal sincs gond, talán annyi, hogy eléggé hajaz az Acid Trial-re, csak lassabban őröl annál…
Viszont még így is elmondható, hogy karakteresek, változatosak a nóták, nincs olyan érzése az embernek, mintha 50 percen keresztül ugyanaz a szám menne!
Szerintem aki eddig kedvelte „Manóékat”, az ezután is fogja, sőt elképzelhető, hogy még jobban, hisz elkészítették pályafutásuk legkoncentráltabb, legletisztultabb lemezét, ami szimplán hallgattatja magát!
Csapassátok, gyerekek!!!
Yeah!!!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
