Doogie White neve vélhetőleg minden rock rajongónak ismerősen cseng. Akinek nem, annak megemlítek pár zenekarnevet, amelyekben hangot adott magának a 60-as születésű rockman. Kezdeném mindjárt a Rainbow-val, ahova a Pink Cream 69-ből igazolt át. Közben megalkotta főbandáját, a Cornerstone-t, és hogy két lemezmegjelenés között be ne rozsdásodjon kivételes tehetségű torka, két lemezt felénekelt a megagyors gitárjátékáról híres és összeférhetetlen természetéről ismert Yngwie J. Malmsteen-nél. Ma a brit Tank együttesben van állományban.
És hogyan jött képbe a La Paz (eredeti teljes nevén Nuestra Señora de La Paz, a Miaszonyunknak a Béke Úrnőjének városa, kecsua nyelven Chuquiyapu)? Kérdezhetnék most sokan, de nem teszik, ezért megmondom magamtól. Valójában a Granite nem mai gyerek. Mondhatni kijárta már az élet iskoláját. Egészen pontosan nem is lehetne meghatározni a korát, de az biztos, hogy White első bandája, így vélhetően első lemeze.
A 80-as évek közepe táján skóciában alakult csapat (Chic McSherry – gitár, Alex Carmichael – basszusgitár, Andy Mason – szintetizátor, Paul McManus – dob) írt pár jópofa rocknótát és fellépések egész során ismertették meg magukat a farmeros fiatalokkal. Népszerűségük ellenére lemezszerződést nem kaptak, így feloszlásuk szinte magától értetődő volt. Akkoriban kiadó nélkül szinte lehetetlen volt lemezt készíteni, minden boltba eljuttatni, pláne ha az öreg kontinensen is meg akarták vetni lábukat.
És amikor már talán maguk a zenészek is elfelejtették fiatalkoruk dalait, akkor aszfaltozódott alájuk (mert az mindig jön) Isten útja, ami ugye kifürkészhetetlen. 2008 januárjában ugyanis egy rangos rádió jóvoltából ismét találkozott egymással White és McSherry. Aznap foganhatott meg az a nagyszerű ötlet, hogy fel kellene frissíteni a múlt sikereit, így újra felvették és kiadták a fiók alján, közvetlenül a stoppolásra váró vadászzoknik alatt téli álmát alvó dalokat.
.jpg)
Mivel nem újszületésű, csak újjászületett lemez az ismertető tárgya furán nézne ki, ha mai hatásokat említenék meg. Igaz, manapság már nagyon kevesen játsszák ezt a fajta blues alapú, fájdalom- és görcsmentes kemény rockot. Viszont a kortársak és elődjeik szinte mindegyikét meg lehetne említeni, hiszen oly’ közel voltak ők még, a mára meglehetősen terebélyes koronát növesztett metálzene fájának gyökeréhez. Csak a szokás kedvéért ezért megemlítek párat: Nazareth, Whitesnake, Alice Cooper, Queen, Europe, Deep Purple, Uriah Heep, ZZ Top…
Az eddig leírtak láttán nyilván már nem is kell leírnom a dalokat külön-külön, mindenki pontosan sejti, hogy mit is kap a pénzéért. Csak egy-egy érdekességet emelek ki, ami vagy meglepő, mert jó (vagy mert éppen nem a legsikeresebb), vagy csupán mai füllel és megannyi lehallgatott lemezzel a háta mögött az ember felkapja a fejét.
Mindjárt a lemez elején hallhatunk egy bajuszpöndörítő sikolyt, ami ha nem vagyunk rá fogékonyak sebet ejthet megnyúlott fülcimpánkon, ám a gyógyír rögtön érkezik is egy jófajta amerikai hatású szaggatott rock riff és hammond együttállás képében. A verze és a refrén kimondottan vidám, előre vetíti, hogy az elkövetkező háromnegyed órában nem lesz temetés, öngyilkos hajlam, depresszió-koncepció-kompresszió. És itt meg is állnék egy szőrszálhasításnyi időre. A verze, itt még nem is annyira, de a következő dalok többségében határozattan ötletesebb a refrénnél. Ma már szinte követelmény ennek az ellenkezője.
A gyors tempójú dal után két szám erejéig lassabb tempóra kapcsolnak, mellyel kényelmesen kocoghatunk, így messzebbre juthatunk. A This Boy végén a refrén egy sorának ismételgetése engem egy kicsit zavar, de az ilyen pici „hibák” miatt nehezen tudnám megmagyarázni, hogy miért nem adok maximális pontot. A Lesson In Love tételben a Ten-től megszokott módon, minden sor végén mini gitárszólót kap ajándékba a hallgató. El is teszem őket zsúfolt emlékkönyvem arany lapjain. A negyedik számnál, az Amynél megállunk egy kicsit és megcsodáljuk a világ szépségét ami a mellettünk álló lány arcán tükröződik szemünkbe. A háttérben sirályok szárnyalnak a tengerbe futó öreg móló felett és árnyuk belemosódik a lemenő nap mámorító ezer színébe. Feledhetetlen pillanat ez, Mindenki átélte már, ha nem is éppen ebben a festett formában, de biztos, hogy haláláig emlékezni fog rá. És még utána…
A jelenbe gyorsan visszazökkent minket a középgyors tempójú Just For Today AC/DC-szerű kezdete, Mr Big ízű középrésze és a Nazareth szagú refrénje. A lemez végig magas színvonalú, de a gyors dalok közül engem leginkább a hatodik tétel, a What Do You Say fogott meg. A receptjét azóta sokan felhasználták már kisebb-nagyobb sikerekkel. Magyar viszonylatban a Telegram – Túl vagyok rajtad és a Beatrice – Azok a boldog szép napok kettősét említem, mert azok hangulata köszön ránk, ami ugye ismét nem a magunkba fordulás himnuszai. A Young And Restless a motoros találkozók ideális nyitódala lehetne felszabadult hangulatával, sodró lendületével, hamar énekelhető refrénjével. Nem csodálkoznék, ha először ez a nóta bábozódna be és kelne videoklip formájában új életre.
A végén pedig a csattanó sem maradhat el. A Shame The Devil nem románc, nem döngölés, nem életigenlő opus, hanem egy középtempójú komolykodás az élet, így a lemez elmúlásának fájdalmával fűszerezve. Tökéletes, majd’ tíz perces zárónóta! A dal második fele végig a refrént ismétli, de annyi minden történik alatta és vele, hogy észre sem veszi az ember, csak kívánja, hogy soha ne érjen véget.
És végül a hangzás, a külcsín. Ezen pontokon sincs semmi kiugró hiba, sőt! A lemez nagyon szépen, kiegyensúlyozottan szól, mindent hallani, de semmit sem eltúlzottan. A promó lemezhez adott borító ugyan eltér a bolti kiviteltől, de az A4-re kihajtogatható lap sem minőségben, sem tartalomra nem vall szégyent.
Kimagasló teljesítmény!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
