A Londonban székelő Headspace abból a szempontból kísérteties hasonlóságot mutat előző kritikám főszereplőjével, a Ne Obliviscaris-szal, hogy mindkét banda hangzóanyagai 2007-ben, és idén jelentek meg. 2007-ben az ausztrálok egy demóval rukkoltak elő, míg az angolok egy I Am című EP-t dobtak piacra. A csapatok bemutatkozó nagylemezei pedig nemrég kerültek a boltok polcaira. Az I Am Anonymous jelesül május 18-án.
Persze a címmel ellentétben a Headspace zenészei nem annyira névtelenek.
![](https://www.femforgacs.hu/userfiles/Image/2012-06-17/headspacelogo.jpg)
A stílus a két ismert úriember munkássága alapján könnyen kitalálható. Igen progresszív rock/metal, amit Nagaarum kollégám előszeretettel nevez ÁLprogresszívnek. 😀
Amúgy alapvetően brit neo-prog., amin érezhető a műfaj nagy ikonjainak a hatása, amit bátran fel is vállalnak, emiatt nem válik görcsössé a produkció, a mindenáron markánsan különbözni akarástól. Ezzel együtt viszont nem mondható „copy-paste” bandának sem a Headspace!
A Stalled Armageddon misztikus kezdése kapásból szimpatikus lehet minden progger számára, aztán a fokozatosan hangosodó riff és a zongoratéma nagyon Dream Theater ízű. Sőt, Pete Rinaldi gitárszólója is leginkább Petrucciéra hajaz. De ahogy Damien is bekapcsolódik, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy miért mutat túl a Headspace is a Drímen. Egyszerűen libabőröztető énekdallamokra képes ez a fickó, a verzéi és a refrénjei is ülnek, hangjában meg benne van Geddy Lee (Rush) a Yes énekesei, és Geoff Tate (Queensryche) is. A magas tartományokban is magabiztos és kifejezetten jól áll neki ez a patetikus, magasztos, teátrális énekstílus. A Fall of Americában Rinaldi modern, mélyre hangolt riffjeire hoz nagyszerű dallamokat. Melyek becsületére válnának Tate Mesternek is! Nagy erőssége a lemeznek, hogy bámulatosan lavírozik a klasszikus prog. hangzások és a modern megoldások között. A dal hetedik perce környékén van egy zongorás, akusztikus gitáros leállás, Damian hangjára pedig olyan effektet pakoltak és a dallamai is olyanok, hogy egyből az Opeth neve ugrott be. Pete egyes riffjei, groovejai meg jól mutatnának egy Meshuggah lemezen, vagy akár egy súlyosabb Porcupine Tree nótában. A Soldier egy gyönyörű, egyszerű zongorás dal, harang-effektekkel, Damian megkapó, érzelmektől túlfűtött énekével.
Amilyet azt hiszem LaBrie-től már hiába is várunk…
A Die with a Bullet talán a kedvenc szerzeményem, a szaggatott riffek alá fajin kis zajokat pakol Adam, a billentyűszólója is élményszámba megy, Lee Pomeroy bőgőtémái ugyancsak ütősek és még az amúgy nem túl ötletesen játszó Richard Brook is kitesz magáért. A dal középrésze frenetikus, ahogy Wilson a címét tartalmazó sorokat dalolja és lépeget a közép és magas tartományok közt. A nóta végét pedig magas hangokon tolja. Zseniális!
Az In Hell’s Name is nagy kedvenc, ahogyan a finom nyitány után beindul… Lee mekkora basszusfutamokat prezentál már! Nyamiiii!!!
Egyébként szerencsére a zenészek elkerülik a stílusra oly jellemző hangszeres maszturbációkat. Vannak villantásaik, de a hangsúly a dalokon van, nem a magamutogatáson!
A negyed órás, érthetetlenül vulgáris című Daddy Fucking Loves You kezdése újfent gyönyörű, aztán természetesen beprogosodik. És a legbrutálabb gitártémák is ebben a monstrumban figyelnek.
De nem szószaporítok tovább, a maradék két nóta is rendben van és a 73 perc fölötti játékidőt sem érzem soknak, hiszen színes, változatos zenei és hangulati töltettel bír ez a debütáló lemez. Progresszív és ÁLprogresszív rajongóknak kötelező, továbbá azoknak, akik nem jöttek rá arra, hogy mi hiányzik a Dream Theater zenéjéből a kétezres évek eleje óta. Ugyanis mindazt, mindazokat meg fogják találni az I Am Anonymous-on!
![](https://www.femforgacs.hu/userfiles/Image/2012-06-17/headspaceband.jpg)
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.