Ez volt az első gondolatom, érzésem, amikor nekifogtam megismerni az Avven nevű banda Kastalija című lemezét. Az első információm az volt ugyanis róluk, hogy Szlovéniában élnek, alkotnak. Különösen kedves nekem e szomszéd ország, hiszen férfivé válásom a volt Jugoszlávia északi területét is magába foglaló Hetésben zajlódott több-kevesebb sikerrel. Litija mondjuk messze van a határtól, ott nem cserélt gazdát a Trabant burkolatai mögé rejtett konyak, nápolyi, mogyorókrém, kazetta, cipő, benzin kontra kolbász, paprika, cserép, szerszám, de attól még közel azonos sorsot éltünk meg.
A kilenc éve alakult, héttagú csapat a fémzene folk ágának szivárványfényét színesíti egyedi hangzásukkal, dalaikkal és már a második lemezükkel. A hangszerek és a dallamok mind-mind hordozzák a szlovén mentalitást, életvitelt. Abszolúte ráismerni a már nem balkáni, de mégis valahogy leginkább oda köthető hangulatra; habár okosan megfűszerezik azt más tájék romantikájával, leggyakrabban például ír és spanyol hangszerekkel, népzenei elemekkel. Ugyan nem mindegyik szám tetszik egyformán, de az egységes megszólalás és a tiszta hangszeres játék mindenképpen mellettük szól. És teszik ezt teljesen önerőből, híres, külföldi mentor támogatása nélkül csupán lelkesedésből, rajongásból! Talán emiatt is van náluk egy kis fáziskésés. A Kastalija alapköve ugyanis már 2009-ben rögzítve lett, a megjelenés dátuma 2011. április 25. volt, de a szerkesztőségünkbe való eljuttatás csak bő egy évvel a megjelenés után következett. Igaz, addig a koncerteken, fesztiválokon megismerkedhetett velük a közönség, talán sokan meg is jegyezték már a nevüket.
Az első dal, a Zmaji, akkora lendülettel és energiákat felszabadítva indítja a lemezt, hogy már itt tudható, nem lesz könnyű dolgunk, ha ki akarnánk kapcsolni a lejátszást mondjuk egy meteorbecsapódás megcsodálása miatt. A legelején megszólaló ír síp, majd a harmonika, a hegedű és a szám közepén spanyolosan megszólaltatott trombiták egyedi elegyet alkotnak a metálosan torzított gitárokkal és a katonás alapot adó dobbal. Nekem egyből a Fejd neve ugrott be, de azt kell mondjam, hogy szomszédaink a fémesebb oldaláról közelítik meg az autentikus folkmetált. A férfiének (Anam) is meglehetősen Fejdes, csak a vokálok térnek el erősebben, itt ugyanis egy kis extrém éneket is kapunk. Mindezek ellenére kicsit magasra kevertek érzem a dalt, de ez lehet, hogy csupán rosszindulatú kötekedés a részemről. A második epizód, a Ros egy másik, nyugodtabb, csendesebb világba utaztat minket. Itt a basszusgitáré a főszerep és a gyönyörű női ének (Evelyn) – erőteljes férfi torok váltakozásáé. A zongora és a vonósok csodásan megadják a dal keretét, viszont a ritmus a refrénnél még mindig trappoló, kiváló ugráltató koncerten. A harmadiknak tálalt Nuala a banda lírai oldalát kívánja megmutatni, ahol a Evelyn mellett Anam éneke is érzelmessé válik és kiegészül oroszos kórussal. A refrén itt is megmetálosodik, noha a tempó nem lett gyorsabb, a riffek egyből beindították a nyakamat. De csak pár rándulásnyi időre, mert a gyorsan elénk futó végig már csak a nyugalom és a gitármentes hangerdő lesz az uralkodó. A Vvile kellemesen rockos-szintis témával indít, hogy aztán magába fogadhassa a (pán?)síp nem éppen megszokott fuvallatát. A szerzemény érdekessége azonban nem e hangszer, hanem a refrén alatt futó hegedű kiemelkedése a többi hangszer elé. És ezzel el is érkeztünk a lemez gyenge pontjához, a mulatósba hajló Ibóhoz. Tudom, teljesen szubjektívek az írások, lehet, hogy más pont a harmonika-hegedű-basszusgitár efféle elpolkásodására indul be, de nálam itt csak a kezem ugrik a léptető gombra. (Kusturica filmjeinek zenéi ugranak a szemem elé.) Pedig a refrén itt is kellően dögös, Korpiklaaniba hajló, a dal vége meg egyszerűen fenomenális. Kár érte. A vígasztalás sem marad el sokáig. A Tarak (az egyetlen tisztán angol nyelvű opus) egy hatalmas Helloween riffel nyit, hogy utána príma Turisasba oltott Abbával vetesse újra vissza arcomra az elégedettség mosolyát. A vonósok ismét kitesznek magukért! Az ezt követő Hej Ti! a keleti oldalukat domborítja ki, mondanom sem kellene, nagyszerűen. Csak még egy kis dögöt keverhettek volna bele. A kiállások utáni beindulás és a gitárszóló (nem hemzseg a lemezen, jobban megbecsülhették volna) így kicsit erőtlenül szól. A nyolcadik csapás a sPain címet kapta, aminek okát a kezdő hangok (kasztanyetta, trombita, ritmikus taps) megkérdőjelezhetetlenné is tesznek. A dal amúgy nem kimondottan hispános, inkább csak erősen megfűszerezett vele. Az L.78 ha nem is a legmetálosabb tétel, de ott van a kemények élbolyában. Borús hangulata és fülbemászó dallama miatt nekem a leginkább tetsző, ám a ritmusképlet nem illik a jól bevált 4/4-es könnyűzenei receptbe, no meg az egész lemezre jellemző anyanyelven történő megszólalás sem segíti elő a rádiókba való bekerülést, pedig megérdemelnék. A záró Tornach (az egyetlen vegyes nyelvű tétel) a lemez leghosszabb tétele, pedig még a hat percet sem éri el a hossza. Viszont zsúfoltak bele annyi nép zenei elemét, hogy felsorolni is nehéz lenne. Kimásodpercezni meg nincs kedvem, így csak annyit róla igénytelenül, hogy „naon tesszik”.
Engem meggyőztek! Mind a hallottakkal, mind pedig a látottakkal, hiszen a cd csomagolása tetszetős, igényes, csak a bookletben szerepelnek a dalok fura és érthetetlen össze-visszaságban.
Sok sikert, elismerést kívánok nekik és kitartást, hiszen ismerhetik a mondást, miszerint lassú víz, partot mos! Csak bátran tovább ezen az úton!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
