Avven
Kastalija

(saját • 2011)
bahon
2012. augusztus 23.
0
Pontszám
9.2
A nosztalgia csodákra képes; olyan elfeledett élményeket hoz elő a hét lakat alatt porosodó emlékek tulipános ládájából, amikről már azt hittük, hogy régen elvesztek. Csodás érzés, persze csak akkor, ha a felidézett régmúltból csupán kellemes képek röppennek elő. Mert a rosszakat próbáljuk meg végleg kitörölni, vagy ha az nem lehetséges, legalább felülírni megannyi széppel.

Ez volt az első gondolatom, érzésem, amikor nekifogtam megismerni az Avven nevű banda Kastalija című lemezét. Az első információm az volt ugyanis róluk, hogy Szlovéniában élnek, alkotnak. Különösen kedves nekem e szomszéd ország, hiszen férfivé válásom a volt Jugoszlávia északi területét is magába foglaló Hetésben zajlódott több-kevesebb sikerrel. Litija mondjuk messze van a határtól, ott nem cserélt gazdát a Trabant burkolatai mögé rejtett konyak, nápolyi, mogyorókrém, kazetta, cipő, benzin kontra kolbász, paprika, cserép, szerszám, de attól még közel azonos sorsot éltünk meg.


A kilenc éve alakult, héttagú csapat a fémzene folk ágának szivárványfényét színesíti egyedi hangzásukkal, dalaikkal és már a második lemezükkel. A hangszerek és a dallamok mind-mind hordozzák a szlovén mentalitást, életvitelt. Abszolúte ráismerni a már nem balkáni, de mégis valahogy leginkább oda köthető hangulatra; habár okosan megfűszerezik azt más tájék romantikájával, leggyakrabban például ír és spanyol hangszerekkel, népzenei elemekkel. Ugyan nem mindegyik szám tetszik egyformán, de az egységes megszólalás és a tiszta hangszeres játék mindenképpen mellettük szól. És teszik ezt teljesen önerőből, híres, külföldi mentor támogatása nélkül csupán lelkesedésből, rajongásból! Talán emiatt is van náluk egy kis fáziskésés. A Kastalija alapköve ugyanis már 2009-ben rögzítve lett, a megjelenés dátuma 2011. április 25. volt, de a szerkesztőségünkbe való eljuttatás csak bő egy évvel a megjelenés után következett. Igaz, addig a koncerteken, fesztiválokon megismerkedhetett velük a közönség, talán sokan meg is jegyezték már a nevüket.

Az első dal, a Zmaji, akkora lendülettel és energiákat felszabadítva indítja a lemezt, hogy már itt tudható, nem lesz könnyű dolgunk, ha ki akarnánk kapcsolni a lejátszást mondjuk egy meteorbecsapódás megcsodálása miatt. A legelején megszólaló ír síp, majd a harmonika, a hegedű és a szám közepén spanyolosan megszólaltatott trombiták egyedi elegyet alkotnak a metálosan torzított gitárokkal és a katonás alapot adó dobbal. Nekem egyből a Fejd neve ugrott be, de azt kell mondjam, hogy szomszédaink a fémesebb oldaláról közelítik meg az autentikus folkmetált. A férfiének (Anam) is meglehetősen Fejdes, csak a vokálok térnek el erősebben, itt ugyanis egy kis extrém éneket is kapunk. Mindezek ellenére kicsit magasra kevertek érzem a dalt, de ez lehet, hogy csupán rosszindulatú kötekedés a részemről. A második epizód, a Ros egy másik, nyugodtabb, csendesebb világba utaztat minket. Itt a basszusgitáré a főszerep és a gyönyörű női ének (Evelyn) – erőteljes férfi torok váltakozásáé. A zongora és a vonósok csodásan megadják a dal keretét, viszont a ritmus a refrénnél még mindig trappoló, kiváló ugráltató koncerten. A harmadiknak tálalt Nuala a banda lírai oldalát kívánja megmutatni, ahol a Evelyn mellett Anam éneke is érzelmessé válik és kiegészül oroszos kórussal. A refrén itt is megmetálosodik, noha a tempó nem lett gyorsabb, a riffek egyből beindították a nyakamat. De csak pár rándulásnyi időre, mert a gyorsan elénk futó végig már csak a nyugalom és a gitármentes hangerdő lesz az uralkodó. A Vvile kellemesen rockos-szintis témával indít, hogy aztán magába fogadhassa a (pán?)síp nem éppen megszokott fuvallatát. A szerzemény érdekessége azonban nem e hangszer, hanem a refrén alatt futó hegedű kiemelkedése a többi hangszer elé. És ezzel el is érkeztünk a lemez gyenge pontjához, a mulatósba hajló Ibóhoz. Tudom, teljesen szubjektívek az írások, lehet, hogy más pont a harmonika-hegedű-basszusgitár efféle elpolkásodására indul be, de nálam itt csak a kezem ugrik a léptető gombra. (Kusturica filmjeinek zenéi ugranak a szemem elé.) Pedig a refrén itt is kellően dögös, Korpiklaaniba hajló, a dal vége meg egyszerűen fenomenális. Kár érte. A vígasztalás sem marad el sokáig. A Tarak (az egyetlen tisztán angol nyelvű opus) egy hatalmas Helloween riffel nyit, hogy utána príma Turisasba oltott Abbával vetesse újra vissza arcomra az elégedettség mosolyát. A vonósok ismét kitesznek magukért! Az ezt követő Hej Ti! a keleti oldalukat domborítja ki, mondanom sem kellene, nagyszerűen. Csak még egy kis dögöt keverhettek volna bele. A kiállások utáni beindulás és a gitárszóló (nem hemzseg a lemezen, jobban megbecsülhették volna) így kicsit erőtlenül szól. A nyolcadik csapás a sPain címet kapta, aminek okát a kezdő hangok (kasztanyetta, trombita, ritmikus taps) megkérdőjelezhetetlenné is tesznek. A dal amúgy nem kimondottan hispános, inkább csak erősen megfűszerezett vele. Az L.78 ha nem is a legmetálosabb tétel, de ott van a kemények élbolyában. Borús hangulata és fülbemászó dallama miatt nekem a leginkább tetsző, ám a ritmusképlet nem illik a jól bevált 4/4-es könnyűzenei receptbe, no meg az egész lemezre jellemző anyanyelven történő megszólalás sem segíti elő a rádiókba való bekerülést, pedig megérdemelnék. A záró Tornach (az egyetlen vegyes nyelvű tétel) a lemez leghosszabb tétele, pedig még a hat percet sem éri el a hossza. Viszont zsúfoltak bele annyi nép zenei elemét, hogy felsorolni is nehéz lenne. Kimásodpercezni meg nincs kedvem, így csak annyit róla igénytelenül, hogy „naon tesszik”.

Engem meggyőztek! Mind a hallottakkal, mind pedig a látottakkal, hiszen a cd csomagolása tetszetős, igényes, csak a bookletben szerepelnek a dalok fura és érthetetlen össze-visszaságban.
Sok sikert, elismerést kívánok nekik és kitartást, hiszen ismerhetik a mondást, miszerint lassú víz, partot mos! Csak bátran tovább ezen az úton!



Palaye Royale Palaye Royale
május 29.
Sting Sting
május 30.
Summer Time Tour 2024 Summer Time Tour 2024
június 01.