Swallow The Sun
Ghosts Of Loss

(2005)

cucka

2006. május 3.

0

Pontszám

7

A Swallow The Sun a finn metál színtér talán legfrissebb üdvöskéje. Jelen cikk tárgya második lemezük, amellyel meglepő módon még a finnországi toplistára is felkerültek. Az egész zenekarból süt a profizmus és a céltudatosság, megtámogatva (vélhetően) korrekt kiadói munkával – profi weboldal és promóciós képek, nagyon igényes lemezborító (meztelen női alakkal, természetesen).

A csapat zenéjében egyaránt megtaláljuk a méltán híres finn doom metál színtér hatásait és a könnyen emészthető, finnekre jellemzően bánatos rock/metált is. Hosszú dalokat írtak, a több mint 1 órás lemez 8 tételből áll, ráadásul eléggé kiszámítható antikommersz húzással a leghosszabb, 11 perces darabbal nyitják az albumot. Egyes lemezeknél bejön ez a dolog, most viszont nem lett túl szerencsés. A lemez második, Descending Winters című dala sokkal jobb nyitány lett volna, lendületesebb darab fülbemászó alaptémával. Az albumra jellemző, hogy nem igazán törik meg a hömpölygős tempókat, és a zenei szerkezeteket is elég szellősre vették, ennek köszönhetően néhol eseménytelenségbe fullad az egész. Dallamaik jók ugyan, mégsincs bennük semmi különleges vagy érdekfeszítő, olyasmi, amire felkapná az ember a fejét. Előbbi megállapítás sajnos igaz a lemez egészére, valahogy szürke unalomba fullad a zene, túlságosan egységes a színvonal, nincsenek kimagaslóan jó pillanatok, igaz egyik témájuk, dallamuk sem nevezhető rossznak.

Valószínüleg a komoly kiadói támogatásnak is köszönhető, hogy a lemez nagyon jól szól, tényleg odafigyeltek a hangzásra, ráadásul nem lett túl tolakodó a megszólalás, nem fárasztja le a fület.
Amiről fogalmam sincs, hogy kiknek tetszhet ez a lemez. Dallamos bánatrock iránt rajongó fiataloknak túlságosan doom metál ez, hiába az ismerős, édeskés dallamvilág, a 8-10 perces számok egyszerűen túl hosszúak nekik. Doom metál rajongóknak szintén nem valószínű, hogy ez lesz a kedvenc lemezük, túl vastag rajta a cukormáz, nincs meg benne az a drámai súly, mint mondjuk a Shape Of Despair-ben, ráadásul még szarabbul sem érzed magad tőle. Korrekt, bár kicsit felemás teljesítmény.