Valborg
Nekrodepression

(Zeitgeister Music • 2012)
Nagaarum
2012. november 5.
0
Pontszám
10

Nem tudom, hogy mekkora közhely az, hogy vannak olyan dolgok, amik sokkal több figyelmet érdemelnének annál, mint amit kapnak, de valószínű, hogy nagy. Úgy is mondhatnám, hogy alulértékelt, vagy nem eléggé megbecsült. Ennek a jelenségnek a legfőbb oka talán az, hogy a metál világnak is megvannak a maga celebjei (idehaza és világszerte is), és az olyan fórumok, mint a Fonogram, vagy az Eurovíziós Dalfesztivál ezeket tolják bele az emberek arcába komoly megmondó pofával (ugyebár a „metál” betört már mind a két helyre). De mondhattam volna a Voice nevű rendkívül épületes műsort is, ahol Hazánk egyik újabb üdvöskéje, Schrott Péter tűnt fel, hogy majd egy újabb csodahangot ismerjen meg az ország… Nevetséges…
Namost valószínű, hogy maguk közül némelyeknek úgy tűnhet, hogy én is a komoly megmondó pofát próbálom itten eljátszani, csak annyi a különbség, hogy az én ítéletem nem mozgat meg nagy pénzösszegeket, nem döntök emberi sorsok felett, és ami a legfontosabb, tényleg meg is hallgatom a lemezeket, és ráadásul tetszenek is, amiket megdicsérek….
Viszont az ambivalenciám szépen lassan megnyugszik, és rájövök, hogy ez teljesen jó így, ahogy van. A mély underground pár értelmes formációja büszke lehet magára, és a sorozatos alulértékeltség ellenére történő kitartás idővel kifizetődik majd. Ami minőségi, az előbb utóbb áttöri a litoszféra felszínét, hogy egy lassan bugyogó pajzsvulkán módjára égő fekélyt égessen a showbiz vörhenyes bőrének felszínére. A metálcelebek pedig sztratovulkánként robbannak, mindenki észreveszi őket, de hé! A heves eseményekre a rendszer is hevesebben válaszol, csillapítja azokat… Ez olyan, mint a legkisebb kényszer elve egy egyensúlyi folyamatban. A kiömlési vulkánok higgadtak, és folyamatosan dolgoznak. Nincs ellenükben nagy aktivizálás, mivel aknamunkát végeznek…
Nagyon remélem, hogy a Valborg aknamunkája is eredményes lesz, és ennek a folyamatnak próbálok egy miniatűr szállítószalagot építeni most…


A banda tíz éves, és még mindig brutálisan ismeretlen, annak ellenére, hogy elég aktívan koncerteznek is.
Bonnban alakult meg, eddig öt lemez készült. Az első egy afféle demógyűjtemény, és nem is nagyon hirdetik. Pedig szerintem egy egészen kiváló anyag. Csak kicsit máshogy. A 2009-es Glorification of Pain viszont már egy minden szempontból minőségi alkotás lett, és a Valborgnak van bőr a pofáján évente megjelentetni egy ilyen anyagot. Díjazom! Csak így tovább!
Ez a csapat mindig trióban működött, és most is ezt teszi. Christian Kolf énekes/gitáros, Jan Buckard énekes/basszer alkotja az alapító magot, de mostanra Florian Toyka dobos is beleszervült, és arcletépően minimál játéka méltó csontvázat épít az ugyanilyen egyszerűen kezelt többi hangszernek.
Nézzük hát mik az eszközei ennek a rendkívül furcsa hangulati légkört teremtő zenének…
Először is ami nagyon kidolgozottnak tűnik technikailag, az a vokalizálás. Kolf énekhangja és halálhörgése is lenyűgöző, az előző lemezen rendesen ki is aknázza mindkettőt. Buckard pedig a külsejéhez méltó módon passzoló bugyborékoló-recsegő acsarkodást szabadít fel időnként magából. Ez a vokális sokszínűség tehát az egyik, ami szerintem a kulcsa, trükkje a triónak, amikor ámulatba ejt. A másik a pszichedelia. A gitár effektezése, változatos hangszínei varázslatosak, a basszus kiválóan szól, és a dob is erősen visszhangos, ami fekszik az előbbi elemekhez, cinkos bajtárs…

A Nekrodepression tizenkét dalt tartalmaz, amelyek mentesek mindenféle trendtől, irányvonaltól, hallatszik, hogy a tagoknak semmiféle bizonyítási vágyuk nincs, és az is, hogy semmiféle felső hatalomnak nincs szándékuk megfelelni.
Ami egyből kiderül, hogy ezúttal német nyelvű szövegek is készültek (illetve gyakorlatilag végig német nyelvű a lemez), és ez az eddigi sötét, és nyomasztó légkört egyenesen rémisztővé teszi… De nem csak ez, hanem a halálra kínzott és széjjelnyújtott gitárhúrok is, és az, hogy Buckard mintha több szerepet kapott volna, mint eddig. A dallamos ének ezen a lemezen eléggé hátul van a Barbarianon hallható mennyiséghez képest legalábbis.
Az első dal sokkoló, azán a Ich fresse die alte Sommernacht már egy klasszikusabbnak mondható Valborg nóta, jelentősebb dallammunkával, ami persze nem egy szélvész tempójú hullámvasút, sokkal inkább egy hatméteres hullámzás valami jeges, sötét óceán felszínén.
Néha alig észrevehető hibákba, tévesztésekbe botlunk, ami izgalmas, eredeti atmoszférát teremt, a sztárproducerek lekicsinylő fikapózra húzzák az arcukat ilyenkor, de minket mennyire nem mozgat ilyesmi. Félreértés ne essék, kiválóan szól a lemez, tiszta és dörrenős is, és a játék is pontos, csak emberi…
A Zyklop szaggat, majd a Tempelberg pszichedelikus gitárpengetése az elején egy pillanatra elaltat. A folytatás fanyar, fájdalmas, de a pszichedelia kitart… Iszonyat erő, súly, és könyörtelenség, ahogy ez a zene beleszántja az embert a humuszba. Buckard hangja ebben a nótában tényleg olyan, mint az a bizonyos múmia, ami kipillant a piramisból, hogy felkavarja a sivatag homokját, és fagyos éjszakát hozzon a sivatagra… A gitár dallammunkája meg alatta szárnyaló, lebegő, a milliárdnyi fényévekre húzódó kvazárokig elér.

Én már ismertem a Valborg aljas és rafinált módszereit, miszerint az első hallgatás nem fekteti ki az embert, ezért alaposan megterveztem az időpillanatot, amikor újrahallgatom fülessel, mert tudtam, hogy az a pillanat olyan lesz, amikor jobb, ha senki nem zavar.
Még van ugyan kettő hónap az évből, de már most kijelenthetem, hogy ha valaki ez idő alatt ennél jobbat tud hozni, az előtt letérdelek. Valószínűnek tartom, hogy ugyanaz fog történni, mint tavaly. Alaposan pörgettem pár lemezt, hogy melyik lesz az éves kedvencem, mire jöttek a bonniak, és aláaknázták az elmémet. Kicsit pihent, ketyegett, majd lebontotta a koponyatetőmet. Azóta is egy vegetáló vizihulla vagyok, amit ez a három ember nyomott le a felszín alá.
Kösz srácok!
Hagyom magam…



The Fission Tour The Fission Tour
február 24.
Dirty Honey Dirty Honey
február 29.