.png)
Azt hiszem, Mitch Harrist az extrém zenék kedvelőinek nem kell különösebben bemutatni, aki pedig nem ismerné, annak megsúgom, hogy a Napalm Death oszlopos „hathúrosa” az úriember. Mitch már évekkel ezelőtt elkezdte a saját zenei projektjének megalkotását, amit anno Brann Dailor (Mastodon) és Max Cavalera (Soulfly) közreműködésével szeretett volna megvalósítani. Úgy gondolom, nem eretnekség, ha azt mondom, szerencsére ez a kollaboráció meghiúsult, így Mitch a belső késztetésnek további gátat nem szabva önmaga kezdte életre kelteni a Menace entitását, aminek az eredménye egy végletesen személyes, eszméletlen mélységekbe lenyúló zenei mű lett Impact Velocity nére keresztelve. Mitch saját elmondása alapján a lemez az elmúlt húsz évének sommázása és belső lecsapódása. Egy őszinte vallomás saját maga előtt a megélt veszteségekről, nehézségekről, lemondásokról, arról a spiritualizmusról ami segít átjutni ezeken a nehéz pillanatokon, természetesen nem mellőzve a pszichológiát, a tudományokat és a filozófiát sem a befogadás teljességéhez. Az Impact Velocity egy olyan audio-vizuális performansz, ahol organikus formában találkozik a rideg technológia a szárnyaló lélekkel, amit átölel és meghatároz egy nagyon erős haláltudat.
Úgy érzem, hogy Mitch szándéka tökéletesen formát öltött, ahol a zeneiség maximálisan képes azt az összhangot megteremteni a gondolatisággal, ami már azonnal beszippant, felold és részévé tesz. És hogy mi is az a szellemi többlet, az az őszinte vallomás amit Mitch sokszor már-már látható formában közvetít a zenén keresztül? Alapvetően a modern korban kiélesedett személyes szegregáció, elidegenedés embertársainktól, magunktól. A kapcsolatok felbomlása a belső és a külső, az emberi és a természeti, a fizikai és a szellemi egyensúly között, a személyes lemondások, és veszteségek megélése. Mindezt olyan erővel és vizualitással teszi, ami elsüllyedt civilizációk, távoli világok kihunyó napjainak fényében, időn és téren áthaladó magányos utazó formájában jelenik meg a szemünk előtt. Az alapkoncepció egyetemlegessége erősen felidézi Ray Bradbury – Marsbéli Kronikáiban megjelenő otthontalanság, kilátástalanság és elszakadás okozta lassú és végzetes lelki átváltozásokat. De akár megemlíthetném a festészet területéről Zdzislaw Beksinskit is, aki hasonló erővel volt képes megjeleníteni azt a belső magányt ami az Impact Velocity majd minden tételében megjelenik. Mindannyian csak rozsdásodó, elhagyottan és céltalanul hánykolódó roncsok vagyunk a sors folyójában, ahonnan a világunk széthullását figyeljük csendben, tehetetlenül.
Azonban ez a fajta depresszív kilátástalanság, mint ahogy az egy jó történethez illik nem marad nyitottan, feloldatlanul, hiszen Mitch az utazás végére képes felül emelkedni és választ is adni, ami először a címadó Impact Velocityben jelenik meg és teljesedik ki a Seamless Integrationben. Ez a feloldás nem más, mint hogy, mindig nyitva van a lehetőség előttünk, hogy a legjobbat hozzuk ki a rosszból, a legszebbet megteremtsük a szomorúságból, hiszen csak magunk vagyunk képesek a lelkünkön kialakult rozsdától megszabadulni. A világ magunk vagyunk, a saját metavalóságunkban létezünk, láncainkat magunk készítjük és csak mi magunk vagyunk képesek ledobni azokat, megszabadulva a belső szenvedéstől, mert a szabadság lehetősége mindannyiunkban megvan.
Ehhez a mélységű utazáshoz Mitch természetesen tökéletes társakat verbuvált maga köré. Derek Roddy csodálatosan szolgálja ki a zenét. Komplex, mégsem harsány, direkt és hatásos, egy pillanatra sem válik erőszakossá. Shane Embury hűséges társként teszi a dolgát, Nicola Manzan érzéssel kezeli a klasszikus hangszereket, megteremtve azt a lebegést ami kiemel a testből és útra indítja a lelket a zene által. Mitch hangi adottságainak totális tudatában, mesterien jeleníti meg a mögöttes tartalmat. Russ Russell produceri munkáját pedig kiemelt dicséret illeti, hiszen egy végletesen kellemes, meleg és natúr hangzást kreált, ami a megfelelő helyen lebeg, a megfelelő pillanatban horzsol, mindent megmutat és semmit sem emel ki.
Van még egy csodálatosan szomorú vonatkozása is a Menace zenéjének. Mitch a Painted Rusthoz és a To The Marrow-hoz az ukrán Kseniya Simonova homokrajzoló művésszel készített klipet, amit a májrákkal kezelt Marina Loskutovának ajánlanak, megpróbálva ezzel is segíteni azt az alapot amit az ukrán gyermeksportoló életének megmentésére hoztak létre és ami az angliai kezelés költségeit hivatott fedezni. Szép gesztus.
Mi maradt a végére? Aki bevállalja a Menace által kínált utazást, az készüljön fel, hiszen hasonló mélységeket fog megérinteni abban, aki hajlandó megnyílni, aki hajlandó a szövegeket értelmezni, ezáltal egy újabb dimenziót elérni az Impact Velocityn keresztül. A felismerés maga az a becsapódás, ami feltöri a lezárt kapukat, ledönti a magunk köré emelt falakat. De ne higgyétek, hogy utána könnyebb lesz, hiszen a megértéssel egy időben tárul fel az a felismerés, hogy mindannyian ugyan afelé a sötétség felé zuhanunk, ami megállíthatatlanul el fog nyelni. A kérdés csak az, hogy mit teszel addig…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
