Íme, egy újabb recenzió, amit nem nekem kellene megírnom…Hisz a WAMI névre hallgató, kvázi supergroup létrejöttéről anno bahon közölt hírt. És ő írt kritikát Doogie White lemezeiről, és az Anti Tank Nun-éról is, ahol ez a tejfölösszájú fiúcska nyüvi a húrokat. És mivel tudom, hogy olvasol minket Mikikém, ezúttal üzenem: bánhatod, hogy a Kill the King nem nálad landolt! 🙂
Na, nem a promo CD külleme miatt, ugyanis a Metal Mind is kezd visszafejlődni ezen a téren. Emlékszem még azokra az időkre, amikor egy az egyben megkaptuk a gyári (akár digipack) lemezeket. Aztán már csak bookletet és CD-t küldtek. Mostanában pedig egylapos, lebutított promókkal bombáznak bennünket. Innen már csak egy lépés a digi promo…
Ha egy kis kiadótól kapunk ilyen minimál promókat, azt még megértem. Bár hozzáteszem, hogy inkább rájuk jellemző, hogy tokkal-vonóval rendelkezésre bocsátják az adott kiadványt. De egy akkora istálló, mint a Metal Mind nem gondolom, hogy amiatt menne csődbe, hogy minden csóri kritikusnak küld egy gyári példányt.
Na mindegy, vissza a lényeghez!
A WAMI története ott kezdődött, hogy Marco Mendoza egy lengyelországi Thin Lizzy koncerten felfigyelt az előzenekaruk (Anti Tank Nun) 16 éves gitárosára, Iggy Gwaderara. És eltökélte, hogy ha törik, ha szakad, közös lemezt készít az ifjú gitárhőssel. Összetrombitálta hát spanjait, olyan noname figurákat, mint Vinny Appice (Black Sabbath, Heaven&Hell, DIO) és Doogie White (Rainbow, Michael Schenker, Yngwie Malmsteen). Így megszületett a WAMI. Azaz White, Appice, Mendoza, Iggy.
Gondolom, ki sem találnátok, hogy az alábbi fotón melyik arc a 16 éves mágus… 🙂
Ahogy nézegetem a magyar zenei portálokon eddig megjelent, többnyire fanyalgó kritikákat, már-már az az érzésem támad, hogy talán nem is ugyanazt a lemezt hallgattuk. Nyilván az ízlések és pofonok szlogen is közrejátszik, meg talán az is, hogy a többi cikkíró nagy hard rock szakértő és fan. Én viszont nem tartom magamat annak, így nem igazán tudom összehasonlítani a zenészek WAMI-ban hallott játékát az egyéb, ismertebb produkciókban elkövetett teljesítményükkel. Magyarán, szinte tiszta lappal indulok.
És talán ez az oka annak, hogy kifejezetten tetszetősnek, szórakoztatónak találom a Kill the King dalait. Amik bár nem újítják meg a műfajt, sőt áthallásokban, ismerős fordulatokban, dallamokban sem szenvedünk hiányt, mégis jól esik hallgatni az anyagot.
Az Exodus arab/keleti piacok zajaival indít, a hangszerelés és a szöveg is illeszkedik ehhez. Szóval, ahogy a cím is sejteti, bibliai ihletésű szófordulatokat kapunk. A nóta zeneileg vonszolós, lassú középtempóban hömpölyög. A The Rider magasabb sebességi fokozatra kapcsol. A boogies és zakatolós gitártémákat váltogatja benne Iggy. Doogie White pedig fogós dallamokat hoz. Igazi bulizós slágernóta a Wild Woman, rögtön rögzülő refrénnel, ami szinte már AOR-os. Egyébként több nóta kapcsán is beugrott a dallamos rock körökben manapság egyre népszerűbb svéd H.E.A.T. neve is. A ritmusszekciót alkotó két rutinos muzsikus rendesen aládolgozik, megágyaz Iggynek, aki tisztában van vele, hogy ez a lemez gyakorlatilag őt állítja kirakatba, így nem spórol a riffekkel, szólókkal. Nyilván fog még fejlődni az évek folyamán, de egy 16 éves sráctól ettől többet szerintem senki se várjon. Tény, hogy nem találta még meg a saját hangját, stílusát, de idővel talán ez is meg fog történni.
A klipesített, klisés szövegű One More For Rock’n’Roll is penge. A verze, és ahogy Mendoza bőgője szól alatta, még az Adrenaline Mob-ot is eszembe juttatja.
Heart Of Steel…
Na, ilyen címet se láttunk még a rock/metal történelemben…
Ettől függetlenül ez a szám is rendben van, a többszólamú vokál a refrénben nagyon adja!
És így tovább…
Minőségi zenét rejt a Kill the King 50 perce, a dallamos hard rock kedvelői megtalálhatják benne számításaikat. Persze csak ha nem túl finnyásak…
Nekem biza eléggé tetszik!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
