Mayhem
Esoteric Warfare

(Season of Mist • 2014)
Nagaarum
2014. június 17.
0
Pontszám
9.25

Mayhem lemezt kritizálni, pontozni, kielemezni nagy felelősség. Nem csak azért, mert utána gyorsan elkezdik a fórumban szétszedni az embert, hanem azért is, mert tulajdonképpen a Darkthronenal karöltve a black metal kikristályosítóiról van szó. Tudom, hogy egy alternatív elmélet szerint az már létezett korábban, de ismét és sokadszor le kell írjam, hogy azon bandák még death metalnak nevezték önnön zenéjüket, a black metal kifejezést először az északi csapatok használták. A Venom pedig csak lemezcímnek adta azt. Máskülönben, itt most nem is érzem úgy, hogy ez a korong black metal lenne. Sokkal inkább érzem egy nagyon összevegyített és újraértelmezett ötvözetnek. Ezúttal még a sötétség sem annyira jellemző rá, inkább a téboly, vagyis jól sikerült azokat a víziókat megzenésíteni, amikről Attila mesél a dalokban.

Egyszer, mikor kiskoromban valami Bruce Lee filmet néztünk, megkérdeztem valakit (már azt sem tudom, ki volt az), hogy ez milyen stílusú harcművészet. Erre az illető azt válaszolta (a válasza viszont megmaradt, ha a személye nem is), hogy saját stílus, a nagyok rendszerint keverik a látottakat, és kialakítják a saját stílusukat. Nos, én a Mayhemre is ezt mondanám. Ugyanakkor ennek ellentmond egy másik megfigyelhető jelenség, nevezetesen az, hogy a Mayhem minden lemeze másmilyen. Tehát akkor nincs stílusuk? 
Úgy zárnám ezt le, hogy eddig nem volt, ez a lemez viszont tartalmazza az összes eddigit. 
Vegyük csak sorjában.
De Mysteriis Dom Sathanas: Black metal őstípus, Attila énekelt ott is és itt is. Ez eleve egy találkozás.
Grand Declaration of War: Nagyon ipari a hangzása, és a témák is, ahogy jelenleg is (ismét).
Chimera: Érthetőbb dalok, és kitisztított hangás jellemzi, ahogy (a hangzást illetően) ezt is.
Ordo Ad Chao: Totális káosz a dalszerkezeteknél, ahogy itt is.

Tehát az Esoteric Warfare valahogy egyesíti mindazt, ami eddig a Mayhem volt. Egyfajta összegzés, vagy keresztmetszet.
De nem csak ennyi. Mit ad pluszt? Kezdjük szemből. Attila azon énekesek közé tartozik, akik nem érik be azzal, hogy a legjobbak közé sorolják őket, másak is akarnak lenni. Szeret sokszínű lenni, az érzéseit ténylegesen szeretné tükrözni, ennek megfelelően rengeteg csapatban praktizál is, volt honnan felszívnia a tudását. Néha már soknak is érzem, amit kapunk tőle. Mindegy, ez legyen az én bajom. Magyaros angolja cseppet sem zavar. Hát magyar a srác!!!

Folytatom hátulról. A Mayhem egyik legnagyobb erőssége mindig is a generátora volt, Hellhammer. Az ő személye volt számomra az itt, aki eloszlatta a tévhitet, miszerint a csapat csak vérgőzös agyatlan idióták gyülekezete, akik kisállatokat áldoznak… Ugyan már! Aki ilyen szinten dobol, akinek ennyire összetett a játéka, és ennyi banda megtűri (!!!), annak pont, hogy nagyon komoly rendszer szerint kell élnie, önmagával szemben nagyon szigorúnak kell lennie, stb (gyakorlás, próbák, egyeztetések)… Ahogy teltek az évek, és egyre többet sikerült megtudnom róla, szépen lassan körvonalazódott előttem a valószínűsíthető igazság.
Hellhammer játékában sosem éreztem a kőmetalosságot, (mint pl. Kolliasnál, akinél idegesítőbb és egyhangúbb dobost keveset tudnék mondani) inkább azt, hogy mindig keresi az ideális megoldásokat. Ezzel ellentétben van azonban a hangzása, ez a lelketlen ipari megszólalás, a triggerekkel megölt élő dobhangok. Csak az az igazság, hogy a Mayhem sivár, halálos légkörébe ez nagyon passzol.

Necrobutcher... Eléggé megijedtem, mikor bejelentette, hogy részt fog venni a bohóc Bob Larson ördögűzős műsorában, de szerencsére nem az történt, amitől féltem, hanem tényleg hidegen és higgadtan elmagyarázta az ellenérzéseit, illetve elküldte a fenébe az egész haszonleső cirkuszt, amely az emberek hitét árusítja ki, vagy él vele vissza… 

A megfejtés fakultatív feladat.
Aztán ahogy a végén felpattan a motorjára, és röhögve gázt ad, tulajdonképpen az jön át, mintha önmagát sem venné teljesen komolyan. Egyértelmű, hogy maga a black metal színtér legalább akkora cirkusz, mint a katolikus (vagy akármelyik) egyház, csak a másik oldalról. Ezt a cirkuszt viszont könnyebb élvezni, mert szórakoztató.

Az új tag Teloch volt számomra viszont, aki egy kis csalódást okozott. Ez valamelyest papírforma, sztereotípia, de előítéletesség is, ami csúnya dolog, de hadd fejtsem ki! Ha metalzenéről van szó, akkor a dalszerzést általában a gitárosok kezdik, vagy legalábbis pár dallamot bedobnak, ami begyújthatja a kohót. Én titkon reméltem, hogy Attila belekezd ebbe a feladatba, mert tud gitározni, de azt sem vettem volna rossz néven, ha Necrobutcher teszi ezt. Pont a dalszerző szikrát cserélgetni egy csapatnál, az veszélyes móka.
Csakhogy az történt, amit a legkevésbé vártam. Az új arc halál pontosan megtanulta koppintani Rune Blasphemer Eriksen stílusát. Egyrészt, másrészt viszont sokszor csak majmolja őt. Nagyon jó, amit csinál, örülök neki, hogy így történt, viszont egy kicsit orgiának tűnik a játéka, vagyis túlzottan is eriksenes. Túl sokszor hozza az ő jellegzetes pszichedelik csilingeléseit, a mestere ennél higgadtabb, és alázatosabb volt.

Nem baj, az idők változnak, a zenék változnak, és a Mayhem is változik, változnia kell.
És ez a változás bizony jó, amit ők hoztak most nekünk.
Még csak két alapos hallgatáson vagyok túl, de máris érzem, hogy egy olyan újdonságot kaptunk a norvég fogattól, ami nagyon hosszú ideig képes lesz lekötni a figyelmemet. Ha Teloch nem játszotta volna egy kicsit túl a szerepét, vagy nem lenne markolható az a bizonyos megfeleléskényszer, és ha Attila egy leheletnyivel visszavenne a torokszínházból, elgondolkodnék a maximum ponton.
Ez csak egy olyan jelenség, mikor az ékkőre porszem száll.
De egy ékkövet csakis az ékkövek mércéjével vagyok hajlandó mérni.
Egyelőre még a Grand Declaration… és az Ordo… a kedvencek.

<a href=”http://seasonofmist.bandcamp.com/album/esoteric-warfare”>Esoteric Warfare by Mayhem</a>