Opeth

Pale Communion (2014)


Legutóbbi albumával az Opeth eléggé megosztotta a közönséget és a szakmát egyaránt. Sokan nem tudtak mit kezdeni a lágy hangvétellel, a metal teljes száműzésével. A legkisebb bibi talán Mikael “hörgésmentessége” volt, de ez ugye előfordult már korábban is a Damnation lemezen. Magával a Heritage anyagával nekem nincs bajom, de a recenzióban kifejtettem ellenérzéseimet egy bizonyos jelenséggel kapcsolatban, ami akkoriban nem csak az Opeth esetében, de a Pain of Salvation aktuális korongjait hallgatva is kérdőjeleket rajzolt a homlokom mögé. Ez pedig a progresszió vs. regresszió címszavakkal is kifejezhető témakör. Vagyis: miért adott ki két, az addigi pályafutásukat, zeneiségüket, mentalitásukat tekintve a szó eredeti értelmében progresszív/előremutató muzsikát játszó banda múltidéző, a ’60-as, ’70-es évek prog./art rockját uram bocsáss majmoló korongokat. Erre a kérdésre azóta sem tudom a választ, viszont úgy gondoltam, majd az említett csapatok következő dobásai közelebb segítenek a dolgok megértéséhez. A PoS még nem jött ki új hanghordozóval a Road Salt “ikrek” óta, viszont az Akerfeldt&co. pár hete kihozta a Heritage folytatását, a gyönyörű borítóba csomagolt Pale Communion-t.


Az előzetesen nyilvánosságra hozott felvezető nóta, a Cusp of Eternity hallatán rögtön sejtettem, hogy nem hajtottak végre “vissza a gyökerekhez!” akciót. Hanem továbbhaladtak a Heritage által megkezdett úton. A Pale Communion egésze pedig ezt a sejtésemet tudássá szilárdította. Ezúttal sincs hörgés, metalos riffelés. Ellenben minden dalban megtalálható az Opeth-es hangulat, és 1-1 olyan dallam, ami a korai lemezeiket is jellemezte. És itt leírhatnám ugyanazt, amit emp kolléga kifejtett a friss In Flames kritikában.
Az már a dolog pikantériája, hogy szerinte ezek a megállapítások az újkori Opeth művekre nem állnak. Szerintem viszont a Heritage és a Pale Communion szerzeményei is magukon viselik a markáns jegyeket, és úgy gondolom, ha nem is annyira kiemelkedőek ezek a korongok saját műfajukon belül, mint a régiek voltak a progresszív death stílusban, az átlag prog. rock lemezeket simán kenterbe verik.
Ráadásul a Pale Communion még könnyebben befogadható, dalközpontúbb is lett elődjénél! A hangzása pedig maga az organikus mennyország, igazi ear-candy kategória! Szellős, dinamikus, ha kell monumentális. Mint a régi nagyoknál.

A nyitó Eternal Rains Will Come kapásból kitűnő példa arra, hogy mit nevezünk dinamikának. Hisz a nyitó, lendületes témát egy halk és finom intermezzo váltja fel, majd újra beindul a dal. Közben a basszusgitár simogat, Axenrot is egyre jobban érzi a retro dobolást, és a végére teljesen kiteljesedik a nóta köszönhetően a torzított gitár becsatlakozásának. Természetesen a Hammond is pont jókor lép be a mókába. Visszatérve a dinamikához: ezen az albumon a csendnek, a halk, szinte alig hallható dallamoknak is fontos szerepe van! Csakúgy, mint sok klasszikussá érett Pink Floyd, Yes, King Crimson, ELP szám esetében.
Tehát érdemes fejhallgatóval is tesztelni a Pale Communion-t!
A Cusp of Eternity már “régi” ismerősként köszönt ránk. Nekem már megismerkedésünk pillanataiban is tetszett, és a mai napig bejön ez a direktebben rockos, lendületes darab.



Azért ha valaki odafigyelve füleli, akkor észre kell vegye a gitárszóló alatti töredezett riffelést, ami bármelyik korai lemezükre ráférne.
A majd’ 11 perces Moon Above, Sun Below sem piskóta, a 3. perctől kezdődő témázgatásra egyszerűen senki sem mondhatja, hogy ez nem Opeth-es! De a gyorsabb részek is profik. Ha a metalos keménységet nem is érik el a gitártémák, a Heritage-en hallhatónál mindenképp több a hard rockos riff, gyors tempó. Az Elysian Woes pedig akusztikus gitáros akkordbontogatásra épül, ami ugyancsak a zenekar védjegyének számít.
Mikael énekléséről még nem ejtettem szót, csak érintőlegesen, amiből kiderült, hogy ezúttal sem extrémkedik. Igen, végig tisztán/dallamosan énekel, a tőle megszokott orgánumot használja és a melódiái is Akerfeldtesek. Mégis, milyenek lehetnének?
A Goblinban mondjuk nem azok.
Lévén az egy instrumentális tétel… 🙂
A River is roppant mód egyben van! Az utolsó pár perc elhozza a katarzist. Amint Mikael elkezdi énekelni, hogy „In the embers of summer, All things must die”, rendre jön a libabőr.

A két, számomra legizgalmasabb szerzemény a lemez végére került. A Voice of Treason, illetve a Faith in Others úgy zseniális, ahogy van! Mindkettőhöz sokat tesz hozzá a vonós szekció, de az előbbiben felcsendülő keleties motívumok is üdítően hatnak.
A Faith in Others pedig meghozza a lemez legopethesebb szavát (burden), mondatát az  „And life has become a burden” képében.


Összességében elmondható, hogy nem hajtott végre hátraarcot az Opeth. Legalábbis nem saját, death metalos gyökerei felé fordult vissza. De ha jobban belegondolunk, a régi lemezeiken is muzsikájuk egyik összetevője a prog. rock volt. Csak jól nyakonöntve egy nagy adag halálmetallal. Ez mára eltűnt, maradt a klasszikus korszakot idéző progresszív rock. Innen viszont ugyanaz a szitu, mint az In Flames esetében. Vagy el tudja fogadni valaki ezt, vagy nem. Nekem sikerült és élvezettel hallgatom a Pale Communion dalait. De azt is megértem, ha valaki mást vár a prog. death metal egykori úttörőitől…

u.i.: a bevezetőben feltett kérdésre még mindig nem tudom a választ, de már nem is vagyok rá kíváncsi…

április 03.,
május 04.,
május 05.,