Szóval a Highway Dream és a Wonderful Race. Hááát. 5 rocker az olasz Cremonában követte el a dolgot, akik 2008 óta álmodoznak arról, hogy menő hard rock zenekarrá fognak válni, és ehhez tettek is már pár lépést, például kiadták idén ezt a lemezt, meg tartottak X koncertet Észak-Olaszországban, ahol valószínűleg a gázsijuk megfizetésébe nem rokkant bele senki.
Aminek nyilván nagyon izgalmasnak kellene lenni, hogy van egy hölgy énekesünk, akinek nincs rossz hangja, de azt néhol elég rosszul használja – kicsit olyan stílusban énekel, mint az aktuális X-faktor nyertes kezdetben (most lebuktam, hogy miket néz.. az anyukám). Nővel meg majdnem mindent el lehet adni. És persze a hangszeresek jobbnál jobbak, erős basszus, robbanékony dob, nagyonatom gitár – ez az ígéret.
Hagyjuk tehát a húrok közé csapni az olaszokat 44 percre.
A hihetetlen című nyitó dal kezdeti riffjei olyan 70-80-as évek fordulója – nyár van – száguldunk a nagydög amcsi kocsival szegecses farmerünkben a Route66-en érzést áraszt, úgyhogy itt még működik a dolog. Az más kérdés, hogy ígértek itt valami speciális olasz ízt is, ami viszont nincs meg, bár a fejemben nem is állna össze ugyanez egy aranyos Fiat 850 verzióban, úgyhogy maradhat. A refrénnek kétszer le kellett mennie, mire rájöttem, hogy az az, ettől senki nem fog kiugrani a bőréből, ellenben a gitárszóló élvezkedése biztos meghatna valaki mást, ha engem nem is. Ja, én itt még nem jöttem rá, hogy az énekes nő.
A Dont’t let you die némiképp emlékezetesebb refrénnel készült, illetve a ritmusszekció működése itt határozottan kellemes, kár, hogy ők megintcsak a másodlagos szerepet kapják, bezzeg az 53 másodperces gitárszóló idejére szó bennszakad, hang fennakad.
A zenekar nevével megegyező címet viselő számnál ez a modell bőven unalmassá válik, és hol van még a vége, ráadásul nem egy riff tűnk ismerősnek máshonnét, de ne legyek gonosz. A középtempós egyformaság marad még a Many reasons erejéig, ekkor érezték idejét a drámaiság beiktatásának.
A Let me be your breath a tipikus szerelmes szám, tulajdonképpen megragadó hangulata van, másrészt olyan amatőr módon szólal meg, hogy szinte látja az ember az üres koncertteremben lézengő 2-3 unatkozó nézőt sörrel a zenekar előtt, és itt végképp totál az az érzésem volt közben, hogy már hallottam valahol ezt a dallamot is.
Félidőnél jön a Wonderful race, amiben határozottan semmi wonderfult nem véltem felfedezni, pedig nem a címadó számnak illene a leglaposabbnak lenni. A Like an earthquake basszusjátéka valóban kiváltja a séki-séki-sékit hatást, amiről a hölgy énekel, és a gitárszóló is fél percen belül marad, jeah. A leghosszabb számban jut idő egy kis belassulós lírai részre, ami természetesen szintén a gitárszólónak készíti elő a terepet, itt mintha Metallica nyúlásokat hallanék, de szerencsére annyira nem jó az egész, hogy feltűnő legyen, ha így is van.
A Some stars kissé hippikorszakot idéző álmodozásához még egy dallamos refrén kellett volna, hogy ne nézegessem, mennyi van még vissza, a záró Born to be a rock star (erről megint miért Paksi Endre jut vajh eszembe) meg már a címével jelezte, hogy nagy dolgokra számítson az ember, de az utolsó keménykedés se lett ütősebb, mint összességében az egész.
Jaaaaj.
No, hát nem mondom, hogy ez a lemez máglyára való, mert olyat mondjuk eleve nem szívesen mondanék semmire. De ha visszagondolok ifjúkorom próbatermes és amatőr koncertes élményeire, szerintem minden ilyen helyen volt legalább egy zenekar, ami hozta ezt a színvonalat, vagy még többet is, és nyilván nem lett belőle semmi. Ennél azért egy kicsit még több kell.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
