Van egy zenekar, ami eddigi életem gyakorlatilag minden fázisában képes volt elvarázsolni. Valami megfoghatatlan erejű misztikum rejtőzik minden egyes hangban amit megírtak. Az elsők egyike volt ez a zenekar, akiket anyám kocsijában hallgattam valami agyonmásolt fekete magnókazettán, vagy otthon a kis műanyag csehszlovák lemezlejátszón, bakeliten. Nem tudtam mi az, még nagyon olvasni sem tudtam. Természetesen a Queen volt az. A zanzibári származású Farrokh Bulsara, azaz Freddie Mercury énektudása és zenei érzéke olyan színvonalat képviselt a kortárs, sőt az egész évszázad könnyűzenéjében, amit senki más nem volt képes megközelíteni sem. Méltán mondhatom, hogy ő és Brian May tették rám az egyik legkorábbi és legerősebb benyomást zeneileg. Ez a kőbe vésett szerelem a mai napig nem halványult egy cseppet sem. A Queen égisze alatt valami egészen különleges és máshol soha nem hallott fúziót voltak képesek megalkotni. Jelen voltak az akkor még alig létező progresszív rock és fúziós metal bölcsőjénél, letéve annak egyik alappillérét az első három lemezükkel. Igen, 1968 – 1972 közti időszakról beszélünk. A csapat borzasztóan nagy világsikerét a vaskos rock alapok mellett az a zeneszerzői zsenialitás hozta el, amivel a gyökereiket soha meg nem tagadva tudtak kinyílni a populáris zenei kultúra irányába és mérföldköveket letenni amerre csak jártak. A teljes pályáját a csapatnak természetesen nem akarom itt és most górcső alá venni, hanem csak a záró momentumnak számító Made In Heaven-t. Annyi elég is a bevezetőbe, hogy szentül hiszem, ők voltak azok akik kiépítették bennem azt a stílusokat felölelő hidat, amin keresztül ma mindennemű gond nélkül tudok a legvérmesebb metal lemezek, az értéket képviselő pop kiadványok, a progresszív komplexitások és világzenei örökségek között egyszerűen váltani és egyszerűen megtalálni a kapcsolódási pontokat. Hiszen a Queen maga volt egy teljes korszak élő, lüktető zenei olvasztótégelye, ami mindent magába szívott, minden aktualitásból és zenei irányzatból elsajátította a szikrát és beépítette a sajátos és egyedi interpretációjába. Emlékszem, hogy értetlenül álltam a tévé előtt 1991 novemberében, amikor is vezető hír volt Freddie halála. „Azt mondták, hogy beteg volt, valami AIDS, vagy mi…” Közel tíz évesen ennyit voltam képes megfogalmazni magamban és játszottam tovább a legóval, miközben szólt a Who Wants To Live Forever, ugyan úgy ahogy már annyira sokszor, és jó volt a kis bábukkal katonásat játszani. Jött egy tank ami berombolta a vár falát, kis katonák ugrottak rá alabárdokkal és… és egy furcsa kis nyomás volt a gyomromban…
1995-ben az első megvásárolt CD lemezeim között volt az akkor éppen frissen megjelent Made In Heaven, ami Freddie és a Queen utolsó közös munkáit gyűjtötte egy csokorba. Nem volt ez már egy klasszikusan elkészített lemez, hiszen nagyon sok félbehagyott és Freddie halála miatt be nem fejezett dalt kellett rendbe szedni és végső formába önteni. Nem is ment könnyen a munka, ami 1993-ban majdnem meg is feneklett, hiszen a szóló turnéjáról Taylorhoz (Roger Taylor – dobok) és Deaconhöz (John Deacon – basszusgitár) csatlakozó May-nek egyáltalán nem tetszett amit hallott és gyakorlatilag újrakezdték a teljes munkát Taylor és May házi stúdióiban. A lemez végül 1995-ben jelenhetett meg, ami a rajongók támogatását maximálisan elnyerte (hivatalos adatok szerint 2012-ig angliában egymillió példány, világviszonylatban pedig 20 millió példány kelt el belőle), azonban a kritikusoknak furcsa élményt nyújtott a lemez. Ezt a furcsaságot elsősorban Freddie borzasztóan nyílt szövegei okozhatták, amik a tragédiához ennyire közel még nehezen voltak feldolgozhatóak. A Rolling Stone így ír a lemezről egy helyen: „furcsa, gyakran nyugtalanító élmény”, míg az NME (New Musical Express) benyomásai a következők: „közönséges, hátborzongató, beteges és kétes ízű„. Furcsa ezt olvasni az angol nyelvterületen kívüli hallgatóként erről az alapvetően egyszerű, szomorkás mégis könnyed és slágeres lemezről. Mi lehet az oka ennek a borzongásnak és nyugtalanságnak amit kiváltott akkoriban a lemez? Természetesen ennek megértéséhez kicsit mélyebbre kell mennünk és a zenén túl a szokásosnál részletesebben kell a szövegeket megismenünk…
Az első hallgatás során az It’s A Beautiful Day intro egyfajta jó érzést, kellemes, energikus hatást kelt, ami valami kiválónak a kezdetét sejteti… mi sem áll távolabb a valóságtól. Természetesen a „The sun is shining / I feel good / And no-one’s gonna stop me now, oh yeah”(1) sorok alapesetben egy energikus kinyilatkoztatást jelentenek, ami valami igazán kiváló megcselekedésének lehetőségét vetíti előre. Azonban tudjuk, hogy Freddie ezeket a sorokat már az utolsó napjaiban írta, érezhetően a megmásíthatatlan elfogadásának pillanatában, ahogy erre a befejező „Sometimes i feel so sad, so sad, so sad / But no-one’s gonna stop me now, no-one / It’s hopeless – so hopless to even try„(2) is egyértelműen rámutat. Ez a rövid nyitány kérlelhetetlenül teremti meg azt az alaphelyzetet, ami a hátralevő egy órában zavarbaejtő őszinteséggel enged betekinteni egy haldokló ember utolsó gondolataiba, önvallomásába és talán gyónásába is. A Made In Heaven egy megtört és vallásában megrendült ember őszinte igénye mi több, utolsó reménye abban, hogy minden okkal történik. Okkal cselekedett meg mindent, okkal érkezett el az utolsó órába és talán helye és szerepe lesz azután is valahol máshol.
„Why dont you take another little piece of my heart / why dont you take it and break it / And tear it all apart / all I do is give / All you do is take”(3) A belső vívódás, a kétségek és az élet szeretete nem oly gyenge és könnyen feladható kötelék, amit a Let Me Live kétségbeesett vádaskodása, az újrakezdés lehetőségének délibábja, az elszánt élni akarás próbál egyben tartani.
„Out in the city, in the cold world outside / I don’t want pity, just a safe place to hide / Mama please, let me back inside”(4) A kétségbeesés legmélyebb bugyrába a Mother Love-on keresztül jutunk el, ami már valóban zavaró őszinteséggel fogalmazza meg az elbújni vágyást, a halál közelsége okozta totális regressziót egészen vissza az anyaméhig. Egészen vissza a kezdetekig, amikor még minden biztos volt, amikor még semmi sem bánthatott, amikor még érintetlen biztonság vett körül mindent.
A regresszió és a betegség okozta gyötrelmes lázálmok legsötétebb óráiban a nemlét határán egyensúlyozva az elfogadást, a küzdést és az életbe való kapaszkodást felváltja a kényszerű megadás és beletörődés „My body’s aching, but i can’t sleep / My dreams are all the company i keep / Got such a feeling as the sun goes down / I’m coming home to my sweet – / Mother Love”(5).
Az elfogadás és a szükségtelen küzdelem teljes feladása tudja csak elhozni azt a feloldozás-érzést, ami képes megkönnyíteni a visszatekintést, ami képessé tesz felülemelkedni a test fájdalmán és egyfajta megváltás-állapotot létrehozni. Innen már távolságot lehet tartani a hátramaradó világtól „I read it in the papers / There’s death on every page / Oh Lord, I thank you from above / My life has been saved”(6).
Természetesen a megkönnyebbülés elhozza az őszinte visszatekintést a jó dolgokra, talán egy kicsit annak az újbóli és utolsó megélésének lehetőségét is „I was born to love / With every single beat of my heart / Yes, I was born to take care of you / Every single day of my life”(7).
Az elengedés valahol megteremti az őszinte visszatekintés mellett a megcselekedett és megélt dolgok elfogadását is. Azt a fajta önfeloldozást, ami mentesít az önvádtól, mentesít a vélt bűnösség felesleges súlyának viselése alól. A teljes értékű feloldódás és ön-feloldozás folyamatán át lehetséges csak eljutni a megértés ama szintjére amikor a menny elfogadása és kiterjesztése egyfajta szabadság-állapotot képes létrehozni. Igen, itt a „heaven” szó nem kizárólag a keresztényi mennyországot képviseli, sokkal inkább egyfajta általános belső szabadság megtalálását, amit megfelelő állapotban elérhet mindenki, legyen az keresztény, vagy ateista „In these days of cool reflection / You come to me and everything seems allright / In these days of cold affection / You sit by me – and everything’s fine”(8).
A teljes feloldozás után már a szükségtelen önvád nélkül lehetséges a hibáink őszinte meggyónása és elfogadása. A megváltoztatás erőszakos követelése nélkül lehetséges tiszta fejjel elfogadni és feldolgozni a megtörtént tragédiákat aminek őszinte, kibúvók nélküli meggyónása a Too Much Love Will Kill You és a You Don’t Fool Me sorai közt egyértelműen megtörténik. „Too much love will kill you / If you can’t make up your mind / Torn betveen the lover / And the love you leave behind”(9) „You dont fool me – those pretty eyes / That sexy smile – you dont fool me / you dont rule me – you’re no surprise / you’re telling lies – you dont fool me”(10).
A gyötrelmen, a test fájdalmán, az elme és a szív kétségbeesett életbe kapaszkodásán keresztül, az önvád és vádaskodás, követelőzés fázisain keresztül jutunk el a feloldásig, a gyónásig és a teljes megszabadulásig, amikor már elmosódnak a falak, elmosódnak a hangok, elmosódnak a fájdalmak és a vágyak. Amikor már csak egyfajta tiszta érzékelés és érzéketlenség, a testen és fájdalmakon kívüliség adrenalin kábultsága van jelen, akkor tisztán lát az elme. Lehet hogy most először csodálkozik rá az élet egyszerű szépségére és csodájára „It’s winter-fall / Red skies are gleaming – oh – / Sea-gulls are flyin’ over / Swans are floatin’ by / Smoking chimney-tops / Am I dreaming… / Am I dreaming…?„(11) és tovaszáll, feloldódik, megsemmisül végül békében révbe ér.
A Made In Heaven Freddie utolsó napjainak kegyetlenül őszinte és felkavaró lenyomata. Kendőzetlen, zavarba ejtően egyszerű és zsigeri minden sora. A legőszintébb út az emberi lét utolsó pillanatától a nemlét első pillanatáig. Teljességgel megérthető, hogy a szöveget anyanyelvi szinten értők miért tartották ezt a lemezt „felkavarónak„, mi több, egyenesen „közönségesnek„. Igen, a halál az közönséges. A beismerés közönséges. A fájdalomban és izzadságban, lázálmok közt vonagló test és elme közönségesek, amitől inkább elfordítjuk a tekintetünket. Nem akarjuk látni, nem akarjuk végignézni, nem akarunk közösséget vállalni vele, hiszen Ő aki átéli éppen, már nem közénk tartozik. Félelmetes érzéssel tölt el, hogy a fájdalmas megtisztulás után kristálytiszta tekintettel talán meglát mindent bennünk, minden hazugságunkat, minden hibánkat és minden gyengeségünket. A Made In Heaven pedig pontosan ezt teszi. Nem harsányan és nem erőszakosan. ha akarod, hallgasd csak az értelmezés igénye nélkül. Bár a zenei utazás is leköveti a szövegen keresztül megismert stációkat és csodálatosan jut el a legmélyebb pokolig, majd ér el a könnyed kiteljesedésbe. Jók a dalok. Egyszerűek. Talán arról már egészen profán és felesleges is szólni, hogy mennyire brutálisan tisztán és erősen szól a lemez. Talán észre sem vesszük, azonban érdemes megdicsérni a hátramaradottak szeretettel, odaadással és profi hozzáállással teli munkáját eziránt a hagyaték iránt.
Utószó: Egy kicsit feloldozás volt számomra is ez a hosszú cikk. Talán nem mindenki kíváncsi ilyen mélységig erre a lemezre és ez rendjén is van. Azonban hosszú évek óta benne van a szívemben az a tüske, amit az egyik vezető zenei szaklapban olvastam „kritika” címén erről a lemezről. A felületesség, a hozzá nem értés, a teljes elutasítás és szakmai dilettantizmus lengte be minden sorát, amiért ezúton ezzel a kis írásommal szeretnék én bocsánatot kérni a lap nevében azoktól, akik azt az írást elolvasták és bármilyen formában befolyásolta őket. Ja, még egy fontos dolog. A lenti fordítások nem műfordítások! Nem vagyok szakavatottja az angol nyelvnek, és sokáig rágódtam rajta, hogy vegyem-e a bátorságot az idézett sorok lefordítására. Végül is arra jutottam, hogy nem szeretném elvenni a megértés lehetőségét azoktól, akik más nyelvterületen jártasak, vagy éppenséggel nem birtokolják az idegen nyelvek egyikét sem, mert ez nem lehet kirekesztő tényező a zenében és egy ilyen cikkben. Bármilyen helyesbítést és segítséget szívesen fogadok, ha esetleg rosszul fordítottam valamit.
(1) – A nap süt / Jól érzem magam / és senki sem állíthat meg oh yeah
(2) – Néha annyira szomorú vagyok, szomorú, szomorú / de most már senki sem állíthat meg, senki sem / Reménytelen – annyira reménytelen megpróbálni is
(3) – Miért nem veszel el egy másik kis szeletet a szívemből / Miért nem viszed el, töröd össze / És téped apró darabokra / Én csak adok / Te pedig csak elveszel
(4) – Kint a városban, a hideg világban odakint / Nincs szükségem sajnálatra, csak egy biztonságos helyre ahol elbújhatok / Mama kérlek, engedj magadba vissza
(5) – A testem sajog, de nem tudok aludni / Az álmaim az egyetlen társaim / Úgy érzem mintha a nap lemenne / Hazatérek az édes / Anyai szeretethez
(6) – Az újságban olvastam / Halál van minden oldalon / Óh Uram ott fent, köszönöm / Hogy megmenekültem
(7) – Arra születtem, hogy szeresselek / A szívem minden egyes ütemével / Igen, arra születtem, hogy vigyázzak rád / Az életem minden egyes napján
(8) – A rideg szemrehányás napjaiban / Eljöttél hozzám is minden rendben van / Az elhidegült lelkiállapot napjaiban / mellettem ülsz – és minden rendben van
(9) – A túl sok szerelem megöl / Ha nem tudsz jól dönteni / Szétszakadva a szerető / És a hátrahagyott szerelem között
(10) – Nem versz át – azok a csinos szemek / Az a csábos mosoly – nem versz át / Nem uralkodsz felettem – nem vagy meglepetés már / Hazugság amit mondasz – Nem versz át
(11) – A tél vége közeleg / A vörös ég csillog – oh – / Sirályok repülnek el felettünk / Hattyúk úsznak mellettünk / Füstölgő kéménytetők / Álmodom talán… / Álmodom talán…?
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
