Az Alter Bridge-et egy kiváló bandának tartom, és mikor 2008-ban meghallottam, hogy a Creed is újraalakul, nagyon megörültem… Aztán utána sürgősen ki is ment a fejemből a dolog, így még mindig nem sikerült semmit sem meghallgassak az újdonsült cuccaikból… Most viszont úgy döntöttem, hogy mielőtt bármit is, jöjjön inkább egy írás a Human Clayről. A megjelenéskor majd hogy nem frissiben hallottam az anyagot, és azóta is nagy rajongással vagyok iránta, mi több a Weathered-ért és a debütalbumért is.
1995-ben alakult meg a keresztény szövegeket megzenésítő floridai banda. Scott Stapp énekes, Mark Tremonti gitáros, Brian Marshall basszusgitáros és Scott Phillips dobos jelentette a tagságot, és jelenti azóta is. Ez azért is figyelemre méltó, mert 2004-ben az addigra az USAban szupersztár státuszt elérő kvartett nem épp békés módon oszlott fel. Stapp alkohol és gyógyszerproblémái miatt egyre nehezebben teljesített a színpadon, majd a Marshall-lal való személyes összetűzései miatt is a befejezés látszott a legokosabb megoldásnak. Előtte azonban eltávolította a basszert a fedélzetről (a Weathered lemezt már Tremonti basszerozta fel, és a My Sacrifice klipben nem is láthatjuk).
De mi az a többlet, ami a rajongásomat okozza, mi az a zenei zsenialitás, ami feledtetni tudja velem, hogy tulajdonképpen egy mainstream csapatról van szó, ahol a lányok bugyijának a benedvesítése is célként lett kitűzve (kimondva nem volt ilyesmi, de nem vagyok vak)…
Előszöris nagyon nagy érzékkel birnak egy dal felsrófolásához, vagyis ahhoz, hogy egy totál semmitmondó témából, illetve témákból kihozzák a maximumot. Ezt nevezhetjük egyfajta lényegretörésnek, hiszen a zene lényege az építkezés (is)… Nem témahalmozás van, illetve nem technikai villongások, hanem a zenei fokozáshoz való eszközök helyes megválasztása. Másodszor tapintható az összhang a három zenész és énekes között. Totálisan összeérleltek a kompozíciók, határtalan harmónia húzódik végig az alkotáson. A disszonáns megoldásaik is meggondoltságot és higgadtságot tükröznek. Mégsincs túltervezettség érzés, nincs izzadtságszag.
Ahogy az Are You Ready? első sorai felcsendülnek kapásból grunge ikonok orgánuma ugrik be az embernek. Ez a zenei oldalra is jellemző lesz… határozott kettőnégyes dobolás, megtekert gitárdallamok, és technikás basszusgitár.A Say I pszichedelikus gitárcsillingései fantasztikus lebegést adnak a dalnak, felette pedig Stapp akcentusos békahangja nagyon jó ellenpont. Marshall idegőrlő basszusfutamai és Phillips négynegyedes játéka szilárd váz a prímeseknek. Grunge-os felhangok, szaggatott gitár és dobtémák jellemzik még a továbbiakban, az egyik legszuggesztívabb darabja a lemeznek. Agyoneffektelt ének, és fényévekről beúszó gitárszóló. Ez is tipikusan olyan dalszerkezet, amire csak pár perc után kapja fel az ember a fejét (fel van építve).
A Wrong Wayben Az eddig nagyjából szögletesen játszó Phillips mutatja meg, hogy érti a dinamikus dobolás mibenlétét is. Kíváncsi vagyok, hogy valaha betör-e a köztudatba úgy, mint „hangszerének mestere”. Igen, az egyik leginkább alulértékelt ütősnek tartom. Ebből is látszik, hogy a prímásoknak azért még ma is könnyebb, hiszen Mark Tremontit már híres gitárosnak lehet nevezni (megjegyzem, én is lenyűgözőnek tartom), holott nem érzek minőségi különbséget kettejük játékában.
A pszichedelia a Faceless Manben is folytatódik, kiváló énekekkel, és hihetetlen belassulással, zenei minimalizmussal… A dal lezárása lépcsőzetes, igazi feltűzdelt finálé, nagyon hatásos és nagyon művészi.
A lemez egyik kilógó darabja, a Never Die… Nincsenek nagyívű dallamok és hangzatok, elég fanyar az egész nóta, gyanítom nem véletlen tették középtájra.
A With Arms Wide Open, a Higher vagy az Inside Us All nem kíván nagyobb bemutatást, általába ezen dalok az ismertebbek a korongról.A Wash Away Those Years az, amiről még szeretnék egy kicsit beszélni. A személyes kedvencem. Végtelenül érzéki a kezdés, Scott hangja tele van érzelmekkel, és a „He stole her innocence” sornál némi bizonytalan hamisság is becsúszik… Roppant élő az egész ettől. Másfél percnél rádióbarát váltás, majd folytatódik a pszichedelia. Analóg szintetizátor, magas basszustémák. Utána torzító. Innentől kezdve pedig az a bizonyos építkezés, ami a Creednek nagyon sajátja… Egy rövid kiállás után pedig a csillagok is leéneklődnek az égről.
Ennek a csapatnak minden hangszerese végtelen kifinomultságot tud párosítani a zenei alázattal vagyis a technikát megvillongatva, de sosem eltúlzottan használja fel, szigorúan a cél érdekében. Elég régen túl vagyok már azon, hogy befolyás alá kerüljek (akár pozitív vagy negatív értelemben) a külsőségek láttán, vagyis miszerint a banda tagjai kőkeményen MTV kompatibilis fizimiskával bíró szépfiúk. 100%-ban arra hagyatkozom a pontszám megállapításakor, amit hallok. Szóval Scott Stapp egy megmosolyogni való fazon (igaz, mostanában már kopasz fejjel nyomul), Mark Tremonti is szemlátomást sokat néz tükörbe, de az ének és a gitár azt adja, amit a 10 pontért adnia kell.
Stapp a dalszerzéskor talán egy kicsit többet szólt bele a témákba, mint kellett volna, de a dolog másik oldala, hogy így talán nem alakult volna meg soha az Alter Bridge… Ha a Creed nem roskad össze, Tremontinak nem lettek volna kihúzott témái, nem áll össze az ennél jóval keményebb zenét toló kvartet Myles Kennedy-vel.
Összefoglalva…
Kiváló lemez, nagyon nagy mű. 11 végtelenül harmonikus dal, abból a fajtából, ami egyszerre fülbemászó és okos, egyszerre szép és erőteljes. Minden egyes hangját őszintének érzem négy olyan embertől, akik a köztük feszülő ellentétek ellenére is nagyon össze tudtak zeneielg zárni. Csapatmunka felsőfokon.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
