.jpg){kind=logo}
Régóta követem figyelemmel az orosz Solitude Productions kiadványait. Rengeteg jó és még jobb funeral doom anyaggal örvendeztették már meg a műfaj kedvelőit, persze akad szép számmal a gyengébb eresztésből is. Az utóbbi időkben talán kicsit több is. A Lachrimatory azonban az előbbi tábort erősíti bemutatkozó lemezével.
A brazil származású zenekar 1999-ben alakult, nem túl aktívak, hisz a most bemutatásra kerülő Transient a legelső teljes albumuk. Azért ennél egy kicsit árnyaltabb a kép: mind a 2002-ben megjelent Sanity to Decrease, mind a 2006-os Anamnesic Voices Phenomena demók terjedelmüket tekintve akár nagylemezek is lehetnének. Míg az előbbi megszólalása erősen demós jellegű, az utóbbi anyagon már ez sincs jelen. A Transient eredetileg 2011-ben jelent meg, nem hivatalos CD-R formában. 2014-ben döntött úgy a Solitude, hogy az anyag megérdemli a hivatalos megjelentetést, ezáltal egy szélesebb kör számára is tálalva azt. Jól döntöttek ez ügyben, hiszen így hozzám is eljutott ez a nagyszerű zene.
A Lachrimatory zenekar legénysége jelenleg öt főt számlál, két gitár, vokál-szinti, basszus és dob eloszlásban. A csellót kezelő Maiko Thomé 2011 óta nem tagja a bandának. Saját meghatározásuk szerint doom-death zenét nyomnak atmoszférikus funeral elemekkel tarkítva, ez egyébként többé-kevésbé helytálló meghatározás.
A hat számos anyag bő egy órán keresztül szól a lejátszóból, megfelelve ezzel a műfajban elvárható dalonként tíz perces átlagnak. Elöljáróban kiemelném a lemez megszólalását. Rendkívül sötét és kellemesen hátborzongató hangulatot teremt az ötletes keverésből adódó, egyből felismerhető hangzásvilág. A főszerepet a cselló kapja, a két gitár ennek hátterében szolgáltatja a vészjósló alapokat: halkan dörmögő torzított gitár és torzításmentes akusztikus pengetés együttese húzódik a vonós réteg mögött, kiválóan eltalált dobhangzással alapozva meg a borongós nótákat. A basszus visszafogottan az alapokra szorítkozik, a habot pedig a szintetizátor és a nem túlzó módon jelenlévő hörgés jelentik. Keresem a megfelelő kifejezést, talán az lenne, hogy az egész olyan ízléses. Ha minden ilyen jó, akkor persze jogos a kérdés, hogy miért „csak” 8,5 pont. Egy dolog a nagyszerű hangulat, a kellemes megszólalás, de ott vannak ugye a témák. Tényleges dalszerzésben még van hova fejlődnie a brazil csapatnak. Elsőre nehéz is eldönteni, hogy csak nehezen adják-e magukat a dalok, vagy tényleg lehetne helyenként kissé merészebb is az ötletelés. Tény, hogy sokszor meg kell hallgatni az anyagot, hogy egyenként megragadjanak a számok és addigra már azért nyilvánvalóvá válik, hogy a zene egész egyszerűen nem elég izgalmas. Megfogalmazható a kérdés a másik oldaláról közelítve: nem túl sok akkor a 8,5 pont. Ez szubjektív, nekem nem, számomra mindig a zenék hangulata volt a legfontosabb elem, az pedig itt olyan erős, hogy egyáltalán nem zavar az innovatív dalötletek hiánya. Dalonként nincs sok értelme elemezgetni az albumot, karakteres, de homogén zene, minden tételben megtalálhatóak a dalra jellemző apró finomságok, de egyik sem tűnik ki a sorból, pozitív illetve negatív tulajdonságaival.
A szövegeket tekintve nincs sok bemutatni való, a szokásos depis doom-death hablaty, gimis koromban nagyon komolyan vettem ezeket, ma már inkább csak megmosolyogtat. Az alábbi idézet remekül érzékelteti, mire gondolok:
„Beyond this tomb of powerlessness
The abismal fear of my existence
Translate the opaque vision of my death
In the empty of this room„
Külalakjában a lemez hozza a szokásos Solitude szintet: booklet fényes papíron, szövegek a borítóban stb. stb. A borítókép nem változott, az eredeti artworkot használták fel az újrakiadáshoz.
A jelenlegi tomboló nyárias időjárás nem kedvez az album hangulatának, de érdemes a doom kedvelőinek belehallgatni a cuccba, hisz az ingyen megtehető a bandcampen és 4 dollárért le is tölthető a veszteségmentes változat.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
