Ninja Gandhi
Wax Empire

(Zenekar • 2016)
Werewolfrulez
2016. szeptember 22.
0
Pontszám
8
    Nem gatyázok, rögtön a közepébe vágok: már maga a Ninja Gandhi név is elég vagány, de sehol nincs magához a zenéhez képest, amit ezek a Dél-Kalifoniából szalajtott fiúk tolnak. A srácok egy olyan stíluskavalkádot vonultatnak fel a Wax Empire című debütalbumukon, aminek már a megnevezéséhez is komolyan neki kell veselkednem. Van itt minden, ami szem-szájnak ingere, még több is, mint ami egészséges. Melodic death metálos riffek, slágeres-dallamos refrének, heavy metal sikoltások, dögösebb-rockosabb témázgatások, metalcore-os aggresszió, na meg progosabb elemek is… és mindezek általában egy-egy dalon belül jelennek meg! Ez az oltári kutyulmány egy többségében működő, de nagyon tömör és eklektikus elegyet képez, ami leginkább csak kis dózisokban élvezetes.
    A kis dózisok viszont láthatóan nem értelmezhetőek a banda számára. Az album 10 számból áll, és szinte mindegyik nóta több mint 5 perces. Átvezetők, instrumentális töltelékek nincsenek, csak folyamatosan pörgő, dallamos tételek. Ez így, ebből a markáns ízekből kevert zenei koktélból baromi sok, az optimális hatás eléréséért le kellett volna hagyni mondjuk a hetedik, kilencedik és tizedik dalt, plusz a még a megmaradó tételekből is simán le lehetett volna csípni egy-egy félperces részt.
 

    A Ninja Gandhi zenéje az album első felében él igazán. Az első öt szám mind a hangszeres tudást, mind a dalszerzői képességeket tekintve egy igencsak ügyes banda képét mutatja. Bár nagyon erősen támaszkodnak a hagyományosnak tekinthető refrén-verze-refrén megoldásokra, és ugyan kifejezetten kísérleti jellegű elszállásokat nem kapunk tőlük, ám lépten-nyomon ütős riffekkel, változatos témákkal, technikás szólókkal, ízes dobmunkával és fogós dallamokkal találkozhatunk a zenéjükben, itt-ott egészen meglepő húzásokkal megbolondítva (gondolok itt példaként a klipes Green Devin bendzsós-fütyülős középrészére, vagy akár a nyitó Randall Flag technikás death tördeléseire). Bár nem feltétlenül helytálló a párhuzam, nekem néhol kicsit a Protest the Hero túlpörgetett, hipertechnikás-hiperdallamos progmetál világa ugrott be a Ninja Gandhi muzsikájáról.
 

    A banda legnagyobb fegyvere egyébként Keith Adamiak vokalista, akire egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy aranytorkú énekes. A fiatal, kicsit grunge-os megjelenésű fickó teljesítménye egészen elképesztő, a rockos dallamoktól kezdve, a heavy metálos magasokon át az extrém ’core-os rekesztésekig mindent hitelesen tud előadni, és olyan fogós refréneket présel ki magából, amelyeket egy-két hallgatás után lehetetlen kitörölni a hallgató memóriájából. Ha azt mondom rá, hogy olyan változatosan tud énekelni, mint Devin Townsend, az azt hiszem, elég nagy dicséret…
 
http://www.youtube.com/watch?v=uu7Fln0O3sU&

    Mit hagytam ki? Ja igen, csapat finoman humoros, egyszersmind társadalomkritikus attitűtjét. Mint ahogy az elnevezésből is kikövetkeztethető, ez a banda azért olyan nagyon nem veszi magát komolyan. Az egész albumot áthatja valami játékos életöröm, ami a Green Devin – egyébként teljesen amatőr – klipjén is átüt. E mellett azonban a szövegek nem nevezhetőek üresnek és butának, pl. még az olyan darabok is fontos mondanivalóval bírnak, mint az érdekes című Vintage Asian Porn.
 
http://www.youtube.com/watch?v=GM-UCWetN5E&

    Be kell vallanom, nagyon ráfüggtem a csapat zenéjére, annak ellenére, hogy a Wax Empire – a fentebb kifejtett okok miatt – korántsem lett egy tökéletes album. A Ninja Gandhi egy rendkívül ígéretes csapat, de véleményem szerint a rock/metal koktéljukat némileg fókuszálniuk kellene, és kisebb számú, kevésbé hosszú, és talán nem ennyire „vegyesvágott” jellegű zenei tételben kellene megmutatniuk a világnak a kétségtelenül meglévő muzikális tudásukat. A bandcampes értékesítésen látszik, hogy a csapat zenéjére még nem igazán talált rá a közönség… szívből remélem, hogy ez hamarosan változni fog.

    Az album teljes egészében meghallgatható a csapat bandcamp oldalán.
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.