Meshuggah

The Violent Sleep of Reason (2016)

    Azon az állásponton vagyok, hogy a svéd Meshuggah zenekar olyan a metálzenében, mint egy rettenetesen extrém szolgáltatásokat nyújtó domina a szexpiacon. Mielőtt nekem ugranátok a hatásvadász hasonlat miatt, kifejtem a dolgot. A normál ember azért hallgat metálzenét (mondjuk Metallicát), mert van benne zúzás, energia, düh, dallamok, stb., és ezek összessége megad neki valamilyen hangulati pluszt és zenei élményt. De vannak olyan audioperverz metálosok, akik azért hallgatnak fémzenét, mert az extremitásokat keresik, gyakorlatilag a kíváncsiság hajtja őket. Mit lehet még kitalálni egy énekesre, két gitárra, egy basszusgitárra meg egy dobra? Milyen fura hangzást, rendhagyó riffet, eszeveszett dobképletet lehet még megálmodni, ami azonban még mindig beleszuszakolható a „zene” kategóriába? Hogy lehet szétbontani a hagyományos rock/metál ritmusokat, dalokat, kliséket? Na, az ilyen fura emberek hallgatnak Meshuggah-t, amely banda egy rendkívül extravagáns, máshol meg nem kapható, kivételesen egyedi, és persze unikális módon elmebeteg szolgáltatást nyújt, pont úgy, mint egy öregedő, de még mindig nagyon erotikus kisugárzású, egyedileg gyártott segédeszközökkel rendelkező domina.
 

    Az új, The Violent Sleep of Reason névre hallgató, a spanyol Francisco Goya Ha az értelem alszik, előjönnek a szörnyek című grafikája által inspirált album különlegessége, hogy a zenészek ezúttal nem külön-külön vették fel az egyes hangszereket, hogy utána számítógéppel keverjék össze a hangsávokat, hanem egyben feljátszották az egyes dalokat, és így rögzítették az egészet. Persze számítógépes utómunka itt is volt, ám alapvetően igyekeztek „gépteleníteni” a korábban sokszor rendkívül mechanikusnak és embertelennek ható produkciót. Aki attól fél, hogy így egy amatőrebb hangzású anyagot kapunk, az megnyugodhat: a rögzítési mód nem volt hatással a sound minőségére, ugyanolyan profi megszólalású lemezt hoztak a svédek, mint amit megszokhattunk tőlük, egy leheletnyivel talán organikusabb hangzással, és kicsivel természetesebb dinamikával.
 

 
    Az öttagú brigád mindig is a saját útját járta, a saját egyedi zenéjét játszotta, és ez az idei, szám szerint nyolcadik albumukon sincsen másként. Széttördelt ritmusok, iszonyatos súly, kifacsart riffek, szokatlan dobtémák, idegőrlő szövegköpködés, sötét hangulat, és persze olyan gitárszólók fogadják a hallgatót, amelyeknek minden hangjegye maga a színtiszta őrület. A zenéjük minden egyes eleme feszegeti a hagyományosan vett muzikalitás szabályait, olyan dolgok történnek náluk, amelyeknek nem szabadna megtörténniük, amelyek elmebetegsége vagy menekülésre késztetik a befogadót (a legtöbben így járnak), vagy örökre megbabonázzák azt (az audioperverz kisebbség tagjaként ide tartozom).
    A csapat már megszokottnak mondható stílusjegyei tehát ezúttal is hiánytalanul megvannak, de azért az nem mondható, hogy a banda pusztán önmagát ismételné. Míg az előző albumuk, a 2012-es Koloss picit csalódást keltett számomra a 2008-as ObZen instant zsenialitása és relatív slágeressége után, ezúttal rögtön az első hallgatásnál éreztem, hogy ezt a korongot bizony megint csak nekem rakták össze a svédek.
 


 
    Amik elsőként feltűntek, azok az elképesztő dobtémák, amiket Tomas Haake összekalapált erre a lemezre. A tökéletesen eltalált módon klipesített, albumnyitó Clockworks, és a 360 fokban körbeforgatható szöveges videóval (aminek mondjuk sok értelmét itt nem láttam) hozzáférhető Nostrum is azt bizonyítja, hogy Haake valami egészen frenetikus dobképletekben gondolkodik, és nem mellesleg még mindig iszonyú jól üt. Ha lehet hinni a wikipediának, fő szerzőként az album szinte minden számában benne volt a keze a rutinos dobosnak, így nem véletlen, hogy összességében kifejezetten dobcentrikus, szinte már „pattogós” lett a végeredmény.
    Na azért a gitárosoknak sem kell szégyenkezniük: a Fredrik Thordendal – Mårten Hagström páros a By the Ton című szerzeményben pl. olyan belassult, tonnasúlyű riffeket szállít, amik mintha a 2002-es Nothing album hasonszőrű pengetéseinek ólomnehezékekkel ellátott testvérei lennének. Ha csak annyit írok, hogy ebben a dalban iszonyú súlyos, doom jellegű riffeket hallhatunk, akkor kábé olyan hűen festem le a valóságot, mintha a Slayerről azt írnám, hogy egy sima thrash banda.
 

 

    A vokál kapcsán a Meshuggah esetében sohasem volt igazán virtuóz a teljesítmény, Jens Kidman már hosszú évek óta ugyanazt a monoton, rekedtes acsargást hozza, és ezen hallhatóan nem is akar változtatni egy cseppet sem. Sokak szerint Kidman egysíkúan agresszív vokalizálása jelenti a banda Achilles-sarkát. Jómagam teljesen ki vagyok békülve azzal a ténnyel, hogy a csapat zenéjében az ének, mint olyan alárendelt szerepet játszik, csupán egy a hangszerek közül. Tomas Haake nyilatkozta azt az énekesükről, hogy olyan, mintha egy ki-be kapcsoló gomb lenne rajta – ha bekapcsolják, folyamatosan köpködi ugyanazon a hangon a szöveget, és ki is lehet kapcsolni, de csak ez a két állapota létezik. Most sincsenek tehát énekdallamok, magasabb vagy mélyebb fekvésű vokalizálás – csak a szónikus aggresszió ritmikus kifejeződését hallhatjuk, meg egyszer némi visszhang effekt bukkan fel a vokalista hangján (a remekül sikerült címadó The Violent Sleep of Reason második felében). Kidman az albumon talán a MonstroCity című tételben kap némileg több figyelmet, ahol a cím kántálásával egy kvázi-refrénszerűséget képez. Ha már ennél a dalnál tartok, mindenképpen javasolnám második klipnek ezt a szerzeményt, mert kifejezetten ragadós, groove-os sodrású gitártémákat tartalmaz, a szólója is telve van energiával, ráadásul néhol hangulatos, kis túlzással „lebegtető” témák is felbukkannak benne.
 

    A bőgős Dick Lövgren ezúttal sokkal jobban belefolyt a dalok írásába, mint eddig bármikor. Nyugalom, ez azért nem eredményezett Korn-féle basszuscsattogtatást, alapvetően még mindig a zene súlyosságának növelésére irányul Lövgren szerepe. Ami elmozdulást hallok a basszer térnyerése kapcsán, az csak nüansznyi: talán egy kicsivel olajozottabban dolgozik össze a ritmusszekció, mint korábban, de ez lehet, hogy az album rögzítésének módjából következik, nem tudatos dalszerzői elgondolás eredménye. Azt nem tudom, hogy Lövgrennek köszönhető-e, de ezúttal mintha a korábbiaknál is szokatlanabb dalszerkezetekben gondolkodott volna a banda, ami – legalábbis számomra – jóval megnövelte az anyag kiismerhetetlenségét, ezzel együtt a szavatosságát.
    A szövegek szokás szerint úgy sugároznak veszélyt, hogy közben nélkülözik a trágárságot és a belezős death metal kliséket. Haake, mint fő szövegíró ezúttal vallási dogmákra, szélsőséges nézetekre, és a terrorizmusra reflektált, szem előtt tartva a bevezetőben említett, fő inspirációt jelentő Goya-alkotás gondolatiságát.
    A borítót – amely a Koloss artworkjét is jegyző Luminokaya alkotása – személy szerint tökéletesnek érzem. Perfektül szintetizálja az ObZen vérben meditáló andogrünjét az összes többi album hideg, embertelen láncos-kígyós látványvilágával, nem mellesleg kiváló „démonizált” parafrázisa a Goya-grafika alvó alakjának.
 

    Ahogy az artwork is egyfajta olvasztótégelye a zenekar munkásságának, ugyanúgy maga a zenei anyag is az. A Meshuggah szinte minden egyes korábbi életfázisából kapunk mementót: hol a Nothing embertelenül súlyos, lassú riffelése köszön vissza (By the Ton), hol az Obzen viszonylag slágeres megoldásai (Monstrocity), hol a Koloss  direktebb dalai (Our Rage Won’t Die), hol az életmű egyéb szegmensei. Mindezt a kavalkádot az organikus hangzás és a minden korábbinál agyasabb dobtémák látják el azzal az egyéniséggel, amely egyértelműen megkülönbözteti az albumot a korábbi anyagokhoz képest.
    Az audioperverz metálosok kedvenc nehézbombázó dominája tehát visszatért, és bár már nem fiatal, pontosan tisztában van a sajátos vonzerejével, és még mindig egyedülálló dolgokkal kápráztatja el a rajongóit. Eszközeinek és szolgáltatásainak repertoárját kicsit átrendezte és kibővítette, és most is megbízhatóan várja kuncsaftjait. Aki egyszerűbb, veszélytelenebb és hétköznapibb szórakozásra vágyik, az tegyen egy próbát a könnyebben meghódítható, bár kevésbé különleges és technikás kollegináival (itt rátok nézek, djent csapatok)… én viszont inkább maradok a legjobbnál, aki az idő múlásával láthatóan-hallhatóan nem öregszik, csak érik, mint a jó bor.
 
október 27.,