Endless Affliction
Total Abliteration

(Zenekar • 2017)
Werewolfrulez
2017. július 23.
0
Pontszám
7.5

   Néha megtörténik az a csoda, hogy rákattan az ember valami kifejezetten amatőr zenére. Ez esett meg velem ez év márciusában, amikor az aktuális Hangpróbán megfuttattam a Relentless Existence című görög csapat muzsikáját. A teljesen jogosan a lista vége felé végzett alkotás valamiféle perverz vágyat elégített ki bennem, ami arra irányult, hogy dobgéppel felvett, garázssounddal ellátott, teljesen öncélú gitármaszturbációkat hallgassak rekedt hörgéssel kísérve, valahol a melodic death metal stílus egyik divatjamúlt vállfajának határvidékéről.
   Hogy aberrált vonzalmam nem csupán egyszeri elhajlás volt, azt az Endless Affliction elnvevezésű csapattal való találkozásom erősítette meg. A szintén görög nemzetiségű banda zenéje ugyanúgy megragadott, mint a Relentless Existence brigádé. A nevében (is) végelen szenvedést nyújtó formáció szintén dobgépet használ, szintén elég koszos a hangzásuk, és ők sem restek, ha fitymacsattogtató gitártémázgatásokról van szó – mondjuk az ő esetükben mentő körülmény lehet, hogy választott stílusok a technikás death metal.
   Ahogy jobban utánalestem a csapatnak, bizony rá kellett jönnöm, hogy a hasonlóság egyáltalán nem véletlen, mivel a Relentless Existence és az Endless Affliction legénysége között komoly átfedések vannak, ugyanis mindkét csapat gerincét Manolis Karavidas és Alex Dimou önjelölt gitárhősök alkotják.
   Miután fény derült arra, hogy a két gitárfetisiszta kb. a világon egyedül nekem gyártja a zenéjét, belenyugodtam saját elbaltázott ízlésembe, és némileg objektívabban próbáltam meg feltérképezni az Endless Affliction formáció friss, Total Obliteration névre hallgató korongját.
 

   A csapat mindig is elég underground jellegű (értsd: kásás, amatőr) hangzással bírt, az idei anyag kapcsán sincs ez másként. Ha a korábbi években megjelent lemezeiket veszem alapul – 2014 óta a csapat már a negyedk albumát adja ki! – a Total Obliteration előrelépésnek tekinthető a sound szempontjából, még ha csak fűnövésszerűnek nevezhetjük is a fejlődést. A hangzás még mindig tompa, de legalább egyenletesen tompa, nem olyan aránytalan módon, mint mondjuk a tavalyi Towards Death album esetében. A „rothadónak” is felfogható sound egyébként valamennyire illik is az old school death anyagokat idéző, egész pofás kriptahangulatot árasztó borítóhoz.
   A külsőségeken (borító, hangzás) túl a belsőségek (szövegek, és az egyes dalok) sem kecsegtetnek túl sok jóval. A dalszövegek nincsenek túlterhelve mondanivalóval, főként pusztulással, démonokkal és holtakkal foglalkozó, nem túlzottan szofisztikált „költői” képeket kapunk, némi görög mitológiával megspékelve. James Mansakorth hörgése régimódian rekedt, alapvetően ellátja a funkcióját, csak nem igazán változatos, vagy fantázaidús az, amit vokalizálás címszó alatt csinál – szerencsére Alex Dimou néha besegít neki a magasabb hangú, a Relentless Existence-ből megismert károgásával. Dalszerzői oldalról az egyes tételek a rövidségük ellenére viszonylag változatosak, bár a számok mindegyike a hangsúlyos gitárjátékra épül, a basszusgitár kevés szerephez jut (nem is igazán hallható), a programozott dobok meg különösebb érdekesség nélkül vezénylik le a gyakori tempóváltásokat. A végeredményt némi horrorisztikus sampler (főként sikoltások, tűzropogás és egyéb zajok) is színesíti itt-ott, valamint kiemelendő az első és utolsó tétel jól sikerült, feszültségkeltő akusztikus gitárjátéka, mely ízléses keretbe foglalja az albumot.
 

   A banda zenéje kapcsán minden azon áll vagy bukik, hogy a hallgatónak tetszenek-e azok a nyekergős-sivítós-csilingelős gitártémák, amiket hőseink a dalaik fő „kapaszkodóinak” megálmodtak. Ha jól tippelem, a világ nagy százalékának nem fognak, ám én ahhoz a kisebbséghez tartozom, akiket az efféle „filléres” gitártrükkökkel simán le lehet kenyerezni. A fentebb taglalt negatív felhangok ellenére ez a technikás halálfém korong nekem a hathúrosok sajátos alkalmazása miatt nagyon is bejött… napokig csengtek a fülemben ezek a furcsa, a hozzáértők számára bizonyára amatőrnek ható, de számomra maradandó és egyedi hangulatot generáló harmóniák.
   Szerencsére nem muszáj az én – abszolút nem mérvadó – soraimban bíznotok, ugyanis az egész album (sőt, a csapat korábbi munkássága is) meghallgatható és tetszőleges áron, akár ingyen is letölthető a csapat bandcamp oldaláról.
   Itt a nyári nagy melegben könnyen lehetséges, hogy inkább egy érett görögdönnyét választotok majd, mint egy ilyen félig sem kiérlelt, félig rothadó hangzású, technikás görög death korongot… velem ellentétben, engem ugyanis a görög fiúk minden észérv ellenére már megint megnyertek maguknak.
Palaye Royale Palaye Royale
május 29.
Sting Sting
május 30.