Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de számomra kiemelten fontos egy-egy metál bandánál, hogy legyen valamiféle egyedi karaktere. Lehet egy zenei produkció bármennyire ultraprofi, ha nincs semmiféle egyénisége, csak egy tökéletesen kivitelezett arctalan stílusgyakorlat marad, és nálam hamar a süllyesztőben végzi.
Nos, a kaliforniai Nekrogoblikon nevű, a goblinok kultúráját és gondolkodásmódját zenei formába öntő csapat esetében az egyéni arculattal abszolút nincs probléma!
Kezdjük azzal, hogy a bandának van egy John Goblikon névre hallgató saját, goblinmaszkos hype manje, aki nemcsak a videóik, de a koncertjeik állandó szereplője is. Aztán ott van a fő vokalizátor Nicholas „Scorpion” ( régebben csak „Nicky„) Von Doom hangja, aki tökéletesen hozza mind a gonoszul vihogó, mind a savasan harákoló goblinhangokat, és egy-egy refrén erejéig még fülbe ragadós, tiszta énekdallamokat is képes produkálni. A vokális oldalon túl a csapat zenéje is teljesen egyedi. Kb. úgy lehetne leírni egy átlagos Nekrogoblikon számot, mintha a sablon melodikus death kliséket összekevernénk puttyogó szintetizátorral kivitelezett folk metálos ritmussal, meghintenénk egy pici szimfónikus és progresszív metállal, imitt-amott belevinnénk kicsi cirkuszi forgatagot és diszkós lüktetést is, aztán jól összeráznánk az egészet, hogy legyen benne tempóváltás dögivel, végül pedig adnánk a zenészeknek valami random tudatmódosító cuccot, mondjuk sörben feloldott extasyt, hogy rendben legyen a lendület. A dalszövegeik abszolút nem meglepő módon főként goblinokról szólnak, de néha hallhatunk tőlük olyan állatokról is, mint a gyilkos medvék, az űrutazó zsiráfok, meg a tücskök. Igen, tücskök. A dalaikat többnyire áthatja egyfajta sajátos, infantilis „goblinhumor”, ami nem a kidolgozott szóviccekre vagy tréfás rímekre épít – ennél jóval egyszerűbb és „tapírabb” a megközelítés.
A goblinok negyedik nagylemeze minden korábbinál dallamosabb és kísérlezőbb kedvében találja a csapatot. Álláspontom szerint a banda a kettes számú, Stench címen futó albumán találta el a dallamosság, a súlyosság, az ökörködés és komolyan vehetőség közötti legideálisabb egyensúlyt, a többi korongjuk (bár azok is okés anyagok voltak) valamilyen irányban mindig eltért az általam tökéletesnek érzett arany középúttól. Jó hír, hogy a Welcome to Bonkers erősen hajaz a Stenchre, és minőségben is a sarkát tapossa a csapat Magnum Opusának. Itt is burjánzik a hülyeség, tapadnak a refrének, sorjáznak az ugrabugrálásra sarkalló tételek, a lendület elképesztő, csupa meglepő megoldás rázza fel a hallgatót, és helyén van a hangulat is.
Lássunk néhány példát azokra a bűnös élvezetekre, amiket ez az album nyújthat! Ott a kislemezes Dressed as Goblins tudatalattiba befészkelő, idióta szövegkántálása, aminek nagyszerűségét a zseniális, csak a No One Survives legendás videójához mérhető klip csak még jobban kidomborítja. Aztán ott a Nintendo-játékokat idéző szintihangokkal támadó, simán táncolható Dragons, amelynek a vége egy az egyben a Muse-t idézi. Az év leghülyébb, de egyben legfülbemászóbb refrénjével veri le a hallgatót a már-már indusztriálisan döngölő Darkness, akarom mondani: „Da-da-da-dadada-darkness”. A popos zongoratémával kalandozó, itt-ott surf rockba és trópusi hatásokba burkolódzó The Magic Spidert, és az utolsó, végig tiszta énekkel operáló, rockballada-jellegű, gyakorlatilag rádióbarát (!!!) Goblinst már csupán említés szintjén hozom fel…
Ahogy a lelkendező szavaimból is kitűnik, az album hallgatása során a goblinhorda rajongójaként az elégedettségem folyamatosan nőtt, ahogy az arcomon tepeszkedő vigyor is egyre szélesebb lett. Két napos igen aktív ismerkedés után aztán kijött az anyag hátránya is, ami miatt egy goblinorr-szőrszálnyival sajnos elmarad ez a lemez a fentebb emlegetett viszonyítási alapomtól, a Stenchtől. A kifejezetten death metálos gitárzúzás és ízes szólók terén egy picivel gyengébb a korong, mint a korábbi három goblintámadás, ezek a szempontok sajnos a szintetizátor-orientált, a metál felől a rock irányába kacsingató hangzás és a dallamközpontúság oltárán némileg fel lettek áldozva.
Ám amikor a kiválóan sikerült, ultrakaotikus borítóra tekintek, és újra elindítom az albumot a Mold című, kicsit színházias hangulatú tétel kezdő riffjeivel, mindig rájövök, hogy ez bizony egy méregerős anyag egy teljesen egyedi bandától, ami simán megérdemli az elismerésemet.
Mindenkinek ajánlott a korong, aki képes a kellő komolytalansággal hozzáállni a melodikus death metálhoz, és nem undorodik nagyon azoktól a zöld bőrű, laskafülű és rusnya arcú alakoktól, akiket tréfásan csak goblinoknak nevezünk. Tudjátok: a goblinok még mindig jobbak, mint a trollok.
A Welcome to Bonkers teljes egészében meghallgatható a csapat bandcamp oldalán.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
