A CSG által működtetett ambient black doom metalt játszó Vénen hazai vonatkozásban az utóbbi idők egyik legegyedibb projektjeként tartható számon. Az egykori avant-garde ritual doom / ambient neo-folk Stronomia Doom alapjaira építkező, a kezdetekben még egyszemélyes formációként debütáló zenekar, mind zeneileg, mind pedig szövegeiben egy egyedi megközelítéssel mutatja meg hétköznapi beteg világunknak ellenálló, ősi gyökerekből táplálkozó hitét és világszemléletét. Mindezekben a segítségére van, a projekthez a tavalyi év során vendég gitárosként kapcsolódó Rob, aki az erdélyi death metal zenekar, a Decay soraiból ismerhető, és aki csavaros szólóival ízesítette meg január elején Patrimonium Philosophicum címmel megjelent második albumának új szerzeményeit, amelyek üzeneteikkel mély filozófiai tartalmakat és intelmeket hordoznak.
A valamivel több, mint 40 perces, 6 tételes lemezen „Minden dalban egy-egy filozófustól hallhatunk idézeteket, többek között: Julius Evola, Friedrich Nietzsche, Plótinosz és Giordano Bruno. Ez alól kivételt képez a Világformáló, melynek dalszövege saját szerzemény. Ebben a világban az atmoszférára, a dallamokra helyeződik a hangsúly„.
Ilyen belső atmoszféra kinyilatkozatással indít az erősen pogány black doom alapokra helyezett Állati eszmények rituális hangszálai is, amelyek mondanivalójukkal az ember ösztönállat mivoltának eszmék általi befolyásolhatóságának képeit vetítik elénk. Rob zizegős fém-szólójának köszönhetően a dallam kap egy sötét ambient vonalat, amik lecsendesedett zúgásukkal az őt követő Azt a fényt kell látni dalának bizarr doom lassúságaiba folynak alá, amik egyfajta süllyedő hajó szimbolikájával löknek ki merengésünk illúziójából és fordítanak bele egy a fényt adó rideg valóságban. Az ólomsúlyos riffekkel aláágyazott Hírnökként enyésznek el minden sterilségtől menetesen hozza a ’90-es évek koszos dominanciáját, amik fekete villámok képében festik le a vészjósló rabszolga jövő jóslatait.
Elcsontosodott lassúvágtával indít A mindenség folytonos változása, amikre heroikusan kapaszkodnak fel az ősi szemléletű első generációs nordikus riffek több szálon futó jeges sikálása, ami az Isteni intelemiként elhangzó mélytónusú monológ idézetek remegtetnek meg. Egyébként ezek hallhatóak az összes dalban, néha zordabb károgássá fajulva, mint ahogy azt a Se test, se lélek erősen depresszióba hajló (DSBM), belső rezgéseinek dogmatikus vallomásiból is kihallani. A záró Világformáló ugyan csak a ’90-es évek dohos pince szagával adja vissza életünk küzdelmeit, amikben inkább állatként vagyunk jelen, sem mint az tudatós formálójaként.
Néha kellenek zenék, hatások, üzenetek, amik lerombolják biztonságot adó hétköznapink illúzióit. A Patrimonium Philosophicum is ezt teszi. Egyedi szemléletű filozófiai principatusa a maga rideg valóságával mutatja meg civilizált világunk nem túl színes árnyoldalait, és annak belénk ültetett hazug, anyagias eszméire épített romjait. Talán egyfajta kezdő inspirációt is nyújt süllyedő mivoltunk elhagyására.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
