Megadeth
Countdown To Extinction

(Capitol Records • 1992)
Armand
2019. július 14.
0
Pontszám
7
1992-ben ezen a napon jelent meg az amerikai thrash metal egyik úttörőjeként is számon tartott Megadeth ötödik stúdióalbuma Countdown To Extinction címmel. A lemez az 1990-es nagysikereket elért Rust In Peace albumuk folytatásaként az úgymond klasszikus Mustaine, Ellefson, Friedman, Menza felállásban, ami máig a csapat egyik legsikeresebb albumaii közzé tartozik. Dave Mustain korábbi dühtől vezérelt dalai (csak úgy, mint ő is) erre az időre egyfajta nyugisabb, dallamosabb témákba mentek át. Ekkorra nem csak Dave, de a csapat körüli zűrösebb dolgok is elcsendesedtek. Igaz az 1990-es időszakban egy hosszas gitáros keresésen esett át. Új gitárosként felmerültek olyan nevek, mint Eric Meyer (Dark Angel), Lee Altuson (Heathen) és még Dimebag Darrell neve is, aki ugyan elfogadta Mustaine felkérését, de csak azzal a kikötése, hogy bátyja Vinnie Paul is csatlakozik a bandához. Azonban a dobokat addigra már Nick Menza (R.I.P.) püfölte, így ez a próbálkozás nem jött össze. Végül is Marty Friedman lett a banda új gitárosa, akit eleinte Mustaine utasított vissza azzal az ürüggyel, hogy „Színes haja furcsa és nem igen illik ehhez a zenéhez„. De Friedman nem csak színes hajával, hanem zenéjével is új színt hozott a Megadeth életében. 1990 májusában már vele kezdték meg Rust In Peace albumuk felvételeit, amit mind a rajongók, mind a kritikusok „a Megadeth legjobb zenei anyagának” kiáltottak ki.
 

Nos, ezt kellet felül überelniük a két évre rá megjelenő Countdown To Extinction albumukkal, amelynek felvételei ’92 januárjában kezdődtek meg a Capitol Records kaliforniai stúdiójában. A lemez dalszerzési munkáiban a korábbinál eltérően most Marty Friedman és Nick Menza is aktívan kivette a részét. A karakteres riffek mellet nagyobb hangsúlyt kaptak a dallamosabb, jól kimunkált témák, amik tőlük megszokottan továbbra is politikai és háborús eseményekkel foglalkoztak. A lemez slágerdala a Symphony Of Destruction is egy ilyen témát feszeget, amit Dave Mustaine akkoriban így foglalt össze: „A dal alapvetően arról szól, hogy fogsz egy embert, egy tipikus tökfejet, és eljátszod vele a régi trükköt: Megfürdeted, megborotválod, ráhúzol egy öltönyt és ő máris képes elvezetni az országot… Arról szól, hogy a tömegeket egy olyan vezető viszi a pusztulásba, aki leginkább valamiféle árnyékkormány bábja.” De foglakoznak még a média ferdítéseivel, az akkori amerikai kormány politikai hibáival, az Öböl-háború hátterével, a börtönök és a hétköznapi emberek szociálpolitikai viszonyaival.


A lemezt indító kapkodós tempójú Skin O’ My Teeth is az öngyilkossági kísérletekről szól, amiről Mustaine többször is azt nyilatkozta, hogy megfordult már a fejében. Zeneileg ezt mondhatnánk az album leggyorsabb dalának. Feszes tempói inkább erősen heavy metalosak semmit thrashesek, de 100 %-osan hozzák, ami tőle elvártakat. Elsőre beüt! Az őt követő Symphony Of Destruction szaggatott riffeivel a lemez abszolút csúcsdala lett, amibe Friedman egy hatalmas szólót is csavart Mustaine pedig remekül hozza egyéni orgánumát és kissé elnyújtott énekdallamait. Az Öböl-háborút, vagyis a Sivatagi vihar katonai hadműveletének precizitását megéneklő Architecture Of Aggression kissé zaklatott gitárjai és remek szólói a lemez legüdébb színfoltjainak mondhatóak, csak úgy, mint az akusztikus hangvétellel nyitó Foreclosure Of A Dream nyugis, mégis fémes keménységgel csengő, majdhogynem balladás-szerű dallamai.


Ezt a skizofréniáról szóló Sweatin Bullets széttépett, össze-vissza cikázó beteges riffei követik, mikhez nyersen párosul Mustaine fekete humora és gonoszkásan nevető monológja, amit átvisz a This Was My Life riff-centrikusabb szomorkás témájába is. Az ezt követő címadó Countdown To Extinction, mely az állatvédelem fontosségáról és az orvvadászatról szól megkapta az amerikai Humane Society nevű állatvédő szervezet Genesis-díját. A dalban van egy jó adagnyi brit heavy metal hatás, és némi AOR csillogás, ami alé remekül feszül a kissé nyers vonalú gitárhangzás. És ha már a klasszikus brit metalt emlegetjük arra tökéletes iskolapélda az ejtőernyőzés témáát feldolgozó High Speed Dirt. Kicsit galoppozó szélvész riffeivel, mint egy drog lüktet az erekben. Akár csak a gépies ritmusú Psychotron, amit állítólag egy Marvel képregény ihletett. Némileg visszafogott tempóval, ám merészebb témával jön a Captive Honour, melyben a börtönökben zajló embertelenségek ellen emelik fel szavukat. Zárásként pedig a kissé kaotikus összetételű, ám nagyon is életszerű Ashes in Your Mouth-al fejezik be lemezüket. Ebben a dalukban a háború negatív utóhatásaival foglalkoznak. Kapkodós kaotikusságának ellenére progresszív betéteinek és intenzív dallammenetinek köszönhetően igen csak technikás megoldások találhatóak, amik hatalmas energiát kölcsönöznek a lemez lezárásához. Mondhatni egy igazi riff-úthenger.


Minden egybevéve, a lemez nyugisabb és lecsendesült vonala ellenére a banda továbbra is megtartotta dühös vélemény kinyilvánítását, és figyelem felhívását. Amelynek egyik eredménye az lett, hogy a köztudatban erősen élő témáik miatt a fentebb említett civil szervezet díját kapták, a másik pedig, hogy már megjelenése hetében egyből a Billboard-lista második helyén nyitott. Érdekes, hogy a Countdown To Extinction letisztult stílusa ellen nem igazán fanyalgott senki. Sőt, inkább úgy beszéltek róla, hogy a „Countdown a Megadeth népszerűségének és sikereinek csúcspontját testesíti meg„. És ez talán a mai napig így is van… még ha nem is ez a legjobb albumuk.