Eldritch
Blackenday

(2007)

Győr Sándor

2007. május 13.

0

Pontszám

9

Az olasz Eldritch hetedik lemezéről próbálok most némi információt adni és kedvet csinálni a meghallgatásához. Valamiért tévedésben voltam velük kapcsolatban, így inkább valamilyen progmetál bandának rémlettek. Ha jók az emlékeim, a tavalyi Neighbourhell lemezt hallottam tőlük, meg a ’98-as El Nino-t, de azon túl, hogy kellemes érzésekkel tudok visszagondolni rájuk, konkrétumot nem tudnék felidézni. Talán ez is volt az ok, hogy nem varázsoltak el.

Ezzel az új albummal viszont feltétlen rajongóvá tettek. A Blackenday (bár csak a promo lemezt láttam) már a kiállításában is hordoz egyfajta baljóslatú sötétséget.
Ez a sötét tónus a zenében (amit leginkább power metalként definiálnék) is megjelenik és végig kíséri a hallgatót az albumon. Elég csak a számcímeket végigolvasni, s az olyan nótacímek, mint a Black Rain, a Broken Road, a Frozen vagy a The Child That Never Smiles szintén megerősítik ezt az érzést.

A lemez 12 nótája egységes színvonalat nyújt ráadásul eléggé változatos és erős dalokat sikerült írniuk.
Már a lemezt nyitó Silent Flame kezdete az egyszerű, de baromi hatásos akkordbontással megadja az alaphangulatot, majd belecsapnak és azt veszed észre, hogy már az első három nótán túl is vagy. Nekem szinte folyamatosan a fejemben/fülemben cseng a nyitónóta refrénje.
A Broken Roadban vendégeskedik Ray Alder (Fates Warning, Engine, Redemption), akit gyanítom nem igazán kell bemutatnom. Jelenléte emeli a nóta fényét, függetlenül attól, hogy nincs előtérben.
A szaggatott riffelésű The Child That Never Smiles verzéire is sikerült olyan dallamos refrént tenni, amit nem könnyen ver ki az ember a fejéből.
De ez igazából minden egyes dalra áll. Szerencsére a szólókkal sem fukarkodtak, bár itt jobban érzek hatásokat, néhányat, mintha már hallottam volna máshol is. De ez legyen a legnagyobb bajom.
Az ének az egyik erőssége ennek az amúgy szinte hibátlan lemeznek. Terence Holler sokféle hangon szólal meg, ahogy azt a mondanivaló megkívánja. Pedig nem lehetett egyszerű dolga (bár a saját szövegeit kell előadnia), mivel véleményem szerint itt egyfajta konceptlemezről beszélünk. Ráadásul a fájdalom, a sötétség, a kilátástalanság a központi téma. Igaz, teljesen nem sikerült kielemeznem a mondanivalót. Ezt rábízom mindenkire, ugorjatok neki bátran. A banda honlapján megtaláljátok.
Még nem szóltam a lemez hangzásáról. Telten, egységesen szól, gratuláció illeti meg a Livorno-i Bigwave studiót, ahol a felvétel készült és a németországi The Prophecy and Music Factory Studiót is, ahol keverték és masterelték a lemezt. Ez az anyag bátran odatehető az ismert, nagy stúdiók munkái mellé, megállja a helyét.

Ez a lemez az év végi listámon már kibérelte a helyét. Csak azért nem adok maximális pontot, mert nem vagyok biztos benne, hogy ez egy időtlen klasszikus lesz-e, az idő majd eldönti.