Stormwitch
Witchcraft (2004)

Mikor először beraktam a cd játszómba a Stormwitch aktuális lemezét, feleségem felkiáltott: de jó, mi ez? Nos, nejem még csak 2 éve ismerkedik a metálzenével, és nem egy death metal fanatikus, őt is, mint általában a kezdő metál rajongót, elsősorban a fogós dallamok ragadják meg. Nem véletlen tehát, hogy tetszett neki az album itt aztán van belőlük dögivel, csak győzzük hallgatni.

Bevallom, a Stormwitch munkásságát már régóta nem követtem figyelemmel, az utolsó lemezük, ami megvolt, a magyarországi koncertjük felvétele, s jóllehet, egyik kedvencem volt sokáig, az utána következő elhibázott, gyenge albumaikat már nem tudtam meghallgatni. Nem tudom miért, de bennem egy Helloween típusú speedelő metált játszó együttes maradt meg, ám a mostani lemezük éppen csak távoli rokonságban áll az europower szélsebes dalnokaival, és inkább az angolszász dallamos heavy metallal, illetve néha az europai hard rockkal van kapcsolatban, köszönhetően az általában egyenletes középtempónak és a dallamoknak, mely elviszik a hátukon az egész albumot. Komolyan mondom, ennyire fülbemászó – és persze kiszámítható – refréneket régen hallottam, olyan slágereket teremtettek viharboszorkányék, hogy bármely kereskedelmi rádió lejátszhatná. Különösen érvényes ez az olyan slágerbombákra, mint a gyermekkórussal megtámogatott Fallen From God, a hard rockos Frankenstein Brother’s, a 80-as éveket idéző, címében komor, ám hangulatában happy Kiss Of Death, és az oroszos hangulatú, az UDO legutóbbi albumának egyik nótájára hasonlító The Drinking Song.

Az album hangzása sajnos szintén a nyolcvanas éveket idézi, ráférne egy kis „dög”, és akkor talán az egyik kedvenc albumom is lehetne, bár mondom, itt nem a kemény riffek játsszák a főszerepet.

Az énekes hangja nem rossz, néha hasonlóan intonál, mint a megboldogult Candlemass pacsirtája, persze nem egy sikolykirály, de megbízhatóan teljesít, csakúgy, mint a hangszeres szekció.

Mindent összevetve: a Stormwitch évek óta nem rakott az asztalra ilyen jól sikerült albumot, s bár a hangzás kissé avitt, és némely szám visszaköszön régebbről, a fülbemászó dallamok és az egyszerű, közérthető számszerkezetek kárpótolják a hallgatót. Komplex zenét kedvelők kerüljék az albumot, de akinek kicsit nosztalgiázni támad kedve – esetleg metálzenében járatlan barátnőjét akarja bevezetni a zenék királyának birodalmába – annak mindenképpen ajánlom.