Atrocity

Atlantis (2004)

Hát ez az album állatra sikeredett!!!

Az 1985 végén alapított zenekar elérkezett a sokadik albumához, ami hatalmas lépés lehet a zenekar számára a népszerűség felé. A nyolcvanas-kilencvenes évek death hulláma sodorta a színtérre a német csapatot is, és azóta is töretlenül gyártják az anyagokat.

Utoljára a zenekarral a kilencvenes évek közepén találkoztam, de igazán akkor nem fogott meg a zenéjük, pedig akkoriban mindent felfaltam, ami death metal volt. A mostani albumuk, az Atlantica azonban mély nyomokat hagyott bennem.

Ahogy ez az album indul, az nem semmi! Olyan őserőtől duzzad a Reich of Phenomena, hogy a gyomromat kifodítja! Egyszerűen akkora erő árad ebből a számból, hogy nem tudom halkan hallgatni! Amint elindul, csak azt veszem észre, hogy a vol+ gombot nyomogatom és kaparászok fülhallgató után! Kicsike orchestra-val indul, aminek a művi, megtört szinti-hangszínek külön értelmet adnak. A prütyik után jön a tipikus death zúzda. Ebből az ember azt gondolhatná, hogy itt sem lesz semmi extra, zúzás-zúzás hátán. Aztán jön a bakancs a pofámba: a refrén! Háttérvonósok, háttér kórus tele jóhangú tinipicsával!!! Na jó, nem biztos, hogy tinipicsák, de olyan Gaia hangulatot varázsolnak a fejhallgató két szivacsa közé, hogy az egyértelmű jelzés (felálló szörzet) azonnal jelentkezik. Ekkora refrént death-metalba nem hallottam már a Day of suffering óta! Persze az Atrocity nem hasonlítható a Morbid Angel-hez, csak az érzés hasonló, amit a szám kiváltott belőlem.

Második tétel: Superior Race. Itt már az elejétől háttérben végig szintiszőnyeg van, plusz a szokásos death gyilkolászás. A kezdés fényében ez a második számocska halványodni látszik, sok extra nincs benne, végigsöpör rajtad, sajna nyomtalanul.

Aztán jön a komótosan cammogó Gods of Nation. Van valami magávalragadó ebben a bólogatós témában, valami letargikus. Aztán jön a kritikus pontja a számnak, a refrén. Sajna a bácsi énekelni akar! Nem kellene neki! Nem idevaló a nyafogás! Ide valami ősi, mindent elpusztító, gyomorból fakadó morajlás kellene! Bár minél többet hallgatom ezt a nyafogást, annál inkább betalál, de nagyon elüt a hörgéstől. Azért emészthető.

Ichor – sokat sejtető akusztikus gitárprütyivel indul, amire szépen építkezik a gitár, dob és basszus. Aztán jöhet a lendület, ami valami modern hangulatot követ. Megfigyeltem már a zenekarnál régebben is, hogy nem a tipikusnak mondható death-ot játsza, hanem mintha elegyítene több műfajt is, de úgy, hogy messziről felismerhető death maradjon. Ebben a számban a riffelés élményszámba megy, egészen a refrénig. Ezt megint kihagytam volna…szerencsére nem túl hosszú a refrén, így jöhet megint a gyilkos riffel megáldott verse rész! Ez a versetéma nagyon el van találva! Kedvet érzek leakasztani a gitáromat az állványról! A szóló is elég egyénire és sajna rövidre sikeredett, de talán így a leghatásosabb.

Enigma – egy lassabb szerzemény, már-már doomosnak mondható. Itt tiszta énekkel kezd a bácsi, amit sűrűn cserélget hörgő énekkel. A refrén megint nagyon betalál a női kórusokkal! Kicsit a Soilwork munkásságára emlékeztet, talán a modernebb hangzás és szemléletmód miatt.

Aztán jön a zene Balázs fülére írva: Morbid Mind. Keleties gitárzúzda, thrash-os gitáralap és itt még a tiszta ének is megbocsátható. Nagyon király alapriffből építkezik ez a szám is! Ez a szám végigsöpört rajtam. A végefelé még megtörik a ritmust, itt végleg kész vagyok!

Az Omen egy hatásvadász kis intrószerű átvezetőszám, narrációval. Drakulafilmekben tökéletes lenne. Itt nem zavar sok vizet, az alaphangulat már megvolt az első számmal 🙂

A Cold Black Days-t nem igazán értem! Ez is olyan Soilwork-ös. Szerintem akkor tudna igazán nagyot szakítani a német formáció, ha az első számhoz hasonló dolgokkal rakodna tele egy albumot. Ez a szám teljességgel jellegtelen.

Szerencsére a lendület visszatérni látszik az Atlantean Empire-val. Középtempós zúzdával indul és a verze itt már szerencsére hörgős. A refrénre visszatér a tiszta ének, úgy látszik ez is az Atrocity koncepció része. Ez a szám egy picit visszanyúl a death-os hagyományokhoz, a hangulata mindenesetre engem visszavarázsolt 92-be. Már ami a verséket illeti.

Nos ez a 15 számos cd a maga 55 percével próbál valami pluszt beleadni a death metalba, de igazából úgy érzem, hogy a zenekar ezzel az albummal megnyitott egy kaput, ami mögött elágazik az út. Ha maradnak a death alapú tételeknél, amiket kórusokkal, szintikkel manipulálnak, szerintem a jó utat választják, ha viszont a tiszta (néhol nyafogós) énekkel is operálnak a jövőben, akkor nem hiszem, hogy megmarad a jó kapcsolat a banda és köztem. Mindenesetre ez az album kellőképpen izgalmasnak mondható ahhoz, hogy szánjon rá az ember 55 percet. Ha meghallgatod az első tételt te is így fogod gondolni!

november 12.,