Thunderstone
The Burning
Az öt fiatal zenészt tömörítő Thunderstone zenekar második lemeze a The Burning. Az együttes tipikus példája lehetne a „jó helyen voltak-jó időben” szlogennek. 2002-ben jelent meg bemutatkozó albumuk ( Thunderstone címmel ) a nagy Stratovarius „láz” kellős közepén, és az album valamint hathatós kiadói támogatás alapján ( közös koncertkörút a Strato ill. a Sympony X társaságában ) a banda viszonylag rövid idő alatt kellő ismertséget szerzett az európai metal fanatikusok körében. Aki ismeri/hallotta e debütalbumot abban szerintem a mostani CD meghallgatása előtt rögtön az merülhet fel kérdésként, hogy vajon maradt e a zenekar Strato-klón jellege vagy beérett e saját stílusuk.Meghallgatva az albumot azt lehet elmondani, hogy a zenekar jó úton jár. Továbbra is jelen van ugyan a Startovarius erős hatása ( elsősorban a billentyűs Kari Tomack játéka alapján ), azonban most egy picivel keményebb, összetettebb és power metalosabb dalok születtek. Kifejezetten jót tett a zenének a szinte minden dalban felfedezhető szaggatottabb-döngölősebb gitár/dob alap ( nyomot hagyott a zenekaron a Symphony X-el közös koncertkörút ) mely keményebbé, erősebbé, „élőbbé” varázsolja a dalokat. A massziv alapokra ( Titus Hjelm bassz/Mirka Rantanen dob ) fogós dallamokat helyezett a csapat, és e kettő olyan összhangot képez a dalokban mely kítűnő zeneszerzői képességről árulkodik. Külön öröm, hogy Pasi Rantanen énekes nem erőlteti a magas/operás énekhangokat, ezekből viszonylag kevesebb van a dalokban, és ahol előfordul ott is szépen kiénekelve jelenik meg. Az albumról a következő dalok emelhetők ki: a nyitó Until We Touch the Burning Sun a leginkább „Stratomentesített” szám, jól kitalált dallammal, szépen hangszerelve, a többszöri tempováltás és leállás miatt komplexebb megközelítéssel. A Syde by Syde illetve a Forth into the Black azért emelendők ki, mivel itt a billentyűk viszonylag kevesebb szerepet kapnak, inkább csak díszítenek, erős bassz/dob alapra helyezett jó értelemben vett „fülbemászó” dalok ezek, erős Symphony X hatással. A Drawn to the Flame Michael Romeo ( Symphony X ) messziről felismerhető szólója miatt érdemel figyelmet. A Mirror Never Lies és a Sea of Sorrow (lírai ) pedig kifejezetten jól eltalált refrénekkel bírnak. Az eddig leírtak alapján akár még tízpontos is lehetne az album, van azonban két dolog ami erősen gyengíti az összhatást. Érzésem szerint több hangsúlyt kéne helyezniük a gitár- és billentyű szólók feljátszására, ezeket nem érzem eléggé meggyőzőeknek, itt a virtuóz játék az élvezhetőség rovására megy, sokszor olyan érzése van az embernek, hogy ezek csak azért szerepelnek az albumon mert szólónak illik lenni a dalokban. Második problámám a kettes Break the Emotion nótával kapcsolatban van, ugyanis ez egy akkora hatalmas koppintás, hogy bármelyik Stratovarius albumra felférne, a „kevesebb néha többet ér” és ez alapján ezt nyugodtan kihagyhatta volna a zenekar az albumról. Higgyétek el a harmadik Thunderstone album lesz csak az igazi.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
