Hatalmas gépezet a zenebiznisz. A csillogó villogó mainstream felszín alatt rengetegen dolgoznak azért, hogy a rivaldafényben fürdő sztárok széles mosolyt dobhassanak a kameráknak. Az egyik legfontosabb szerep a háttérmunkások között a dalszerzőké. Mert hova jutott volna egy Tina Turner vagy Bonnie Tyler ha nincsenek a függöny mögött az úgy nevezett slágerkovácsok. A dalszerzők egyike-másika előadóként is próbálkozott ritkán több, gyakrabban kevesebb sikerrel. (Érdekes módon szinte mindegyik megszállott dallamos rock fanatikus.) Desmond Child, Cliff Magness több albummal is jelentkezett, nevük azonban inkább a Bon Jovi-val, a Bonfire-rel vagy a Kiss-szel kapcsolatban merül fel.
Ilyen dallamkovács a rengeteg rutinnal és tapasztalattal rendelkező Martin Briley is, akit igazán csak a legelvetemültebb dallamos rock rajongók ismerhetnek. A nyolcvanas évek elején ő
is kiadott három albumot; mindegyik megjárta a slágerlistákat, ő mégis inkább a háttérbe vonult. Az elmúlt két évtizedben több tucatnyi albumon szerepelt mint szerző illetve mint session gitáros. Kik vették igénybe a szolgálatait? Csak néhány név ízelítőül: Night Ranger, Pat Benatar,
Michael Bolton, Celine Dion, Michael Monroe, Bonnie Tyler, Witness.
A tavalyi évben – gondolom az MTM kiadó hathatós érvelésére – Martin új lemezzel jelentkezett.
A zene pedig érett AOR/dallamos rock – amihez Briley a legjobban ért.
Kicsit összeugrott a szemöldököm a lemezt nyitó It Comes in Waves hallatán. Az öreg róka ennyire megfáradt volna, hogy egy ilyen álmosító dallal indítson? Az akusztikus gitárra és zongorára épülő enyhe Beatles hatású szerzemény tényleg próbára teszi a hallgatót: a hívek maradnak, a többiek lemorzsolódnak. Pedig érdemes maradni, hiszen a Church Of Disney kicsit felpörgeti a tempót – igazi nyári, országúti dal. A napfényes időszaknál időzik a Big Sun és az I Don’t Think She Misses… dalok, ahova a könnyed AOR dallamok mellé beférkőzik nem kevés Eric Clapton-féle blues-os hangulat. Jó hallgatni Martin hangját, nem énekel különösebben nagy dolgokat, de ami kijön a torkán, az nagyon ül. És nem csak a rock-os dalokban teljesít jól, hanem az olyan kimondott blues dalokban, mint a The Massage.
Ez a „masszás” bőven elfért volna Gary Moore kilencvenes évek eleji albumain.
Egy pillanatra felkapom a fejem az In The Dim Light… második felénél, ahol beérkezik egy kis torzított gitár, valamint egy szigorúbb tempó – persze csak úgy AOR módra. A következő Invisible-ra azonban kisimulnak gondolatok, s Martin visszatér az eredeti hangzásképhez.
A szerzemények nincsenek túlbonyolítva – a központban mindig Briley és az akusztikus gitár
áll. A többi hangszer finoman az énekes alá dolgozik. A ritmusoknál is inkább az érzelmek
dominálnak, mintsem a kőkemény ütem.
Gondolom Martin nem slágerlistákat szeretne járni ezzel az albummal, inkább amolyan örömjáték ez,
ahol az ötleteit úgy valósíthatta meg ahogy ő szerette volna. Őszintén szólva remélem nem kell újabb 20 évet várni egy szólóalbumra. Mert bár valószínűleg jövedelmezőbb megcsinálni és eladni egy-két dalt mondjuk Celine Dion-nak, de biztos jobban esik a saját nevet a lemezborítón olvasni – nem pedig a köszönet rovatban.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
