Wall Of Sleep

Sun Faced Apostles (2005)

Új Wall Of Sleep album; őszintén szólva félve kezdtem hallgatni a lemezt, az előző nem nyerte meg annyira a tetszésem, h napjában többször is pörgettem volna…de szerencsére hamar eloszlottak a kételyek.
Sun Faced Apostles, 8 uj nóta, 47 perc. Az első track után úgy éreztem, h végre jó irányba startoltak a srácok, kellően dallamos, nem túl lehúzó doom ütős refrénnel. A hangzás megmaradt az előző album mintájára, ami nem is baj, mert azon is jó volt, ezután meg simán felismerhető lesz a WOS, ha valamely metalradioban szólni fog. A második címadó nóta picit visszább vesz a tempóból, szinte látom a menetelő apostolokat a csuklyában, a végén igazán kellemes kis szólóval. Harmadik és személy szerinti kedvencem a Labyrinths. Baromi jó riffeléssel indít, főleg a dalszöveg fogott meg benne és a refrén, “I can feel the walls” és ugye a Crowbar – Empty room című száma óta tudhatjuk, mennyire rá tudnak telepedni a falak az emberre.. A 4. hajó lassan csordogál a verzéig, de amint megszólal, azonnal levesz a lábadról. Ötös számmal indulnak a Goblinok, talán ez a szám tetszik a legkevésbé, a River viszont viszi a pálmát az előző helyett is, tiszta vokállal indít, majd beszakít a második gitár és a dob, végig tartva a közepes tempót. From The Bottom Of These Days valóban mélyről érint meg, remekül fel van építve, mind a gitárok és az ének. Utolsó szám, MotherSand & FatherStone tökéletes zárás, lassú és fájdalmas.
Végezetül: Oh igen, a legnagyobb hazai doomsterek ismét nagyot alkottak. A Mood feloszlása/felosztása óta ez a második Wall Of Sleep album, és végre meg vagyok elégedve az anyaggal. Az előző albumon is voltak kegyetlenjó alkotások, de a számok fele nem igazán tetszett a Mood dallamosságához szokott fülemnek. Persze, oké, h emiatt is lett vége a bandának, hogy valami újjal, mélyebbel és ütősebbel próbálkozzanak külön utakon, de ez csak most érett be számomra.

október 18.,
október 19.,