Woodtemple
Sorrow of the Wind

snecy
2008. március 4.
0
Pontszám
8

A sógorok földjéről származó Woodtemple elég sokáig leginkább mint egy nem túlzottan kiemelkedő, folkos hatásokat is magán hordozó pogány black zenekarként élt az emlékezetemben, ebben nem is tévedtem nagyot utólag, ugyanis a Sorrow of the Wind is a korábbi kiadványok vérvonalát viszi tovább, viszont jó hír, hogy az egyszemélyes zenekarokra jellemző gyermekbetegségeket ezúttal sikerült a múlt ködében hátrahagyni..













Nos igen, a Woodtemple képében ezúttal egy hivatalosan egyszemélyes formációt kapunk, melynek élén a vokálért, gitárért és a billentyűkért felelős Aramath-ot találjuk, őt egészíti ki a session dobosként jelenlévő Racanon, aki nem más, mint a Graveland-ből ismert Rob Darken. Eme töménytelen és befogadhatatlan mennyiségű információ után illő megemlíteni még, hogy a Szél Bánata immár a zenekar negyedik teljes hosszúságú albuma, melyet sorrendben a
Feel the Anger of the Wind (2002),
The Call from the Pagan Woods (2004)
és a
Voices of Pagan Mountains (2006)
c. lemezek előztek meg időrendileg. Ezeken a kiadványokon még erősen érezni lehetett a technikai megvalósításból kifolyólagos hangzásbeli korlátokat a puffogó dobokkal, kásás és elválaszthatatlan masszává olvadó gitárral, szóval megkérdőjelezhetetlenül trú volt az egész, ám ezzel sikeresen el is veszett minden a zenéből, aminek át kellett volna jönnie. Mint említettem ezen a téren hatalmas változás állt be, kristálytisztán szól ugyanis a lemez, nem beszélve Racanon élettel teli és változatos dobjátékáról, mely a programozott dobgépet felváltandó rengeteget hozzátesz az élvezeti faktorhoz, szóval minden a helyén van. Ugyanez elmondható a borítóról és a bookletről is ami ezt a hangulati „pluszt” illeti, látszik hogy azért szempont volt az igényesség e téren is.


Zeneileg ha el akarnám helyezni a Woodtemple-t, akkor valahová a kezdeti, nyersebb Moonsorrow és a Nocturnal Mortum közé ékelném, nem beszélve az itt is jelenlévő epikusan, több szálon építkező zenei világról, mely tömve van akusztikus gitárral és hangulatfestő képekkel, valamint a lendületes és energikus tiszta black alapok sem hiányozhatnak.


Az intro szerepét betöltő másfél perces szösszenet a szélvihar süvöltő hangjait hozza el, majd az akusztikus gitár is bekapcsolódik hozzá.
A Rise the Horns Up to Battle egy vészjósló madárhanggal indít, majd a csatára való készülődés utolsó pillanataiba enged bepillantást himnikus, magasztos hangvételével, mely nagyon hamar átvált agresszív őrlésbe, hogy aztán a vihar erejével mindent lesöpörjön a föld színéről…


Véleményem szerint a lemez leginkább magával ragadó tétele a majd nyolcperces The Shields Light, mely egy lassan kibontakozó és reménytelenségtől fűtött hömpölygő áradat, ami fokozatosan vált át egyre hevesebb és gyűlölettel telibb tempóra, úgy egy percet elhagyván pedig elementáris erővel fog előtörni a mélyről gyökerező károgás, mely megremegteti az elérhetetlen távolságban elénk tornyosuló havas hegyormokat… Kifejezetten fogós dallamokat kapunk ebben a tételben a népi hangszereknek köszönhetően.
Az Outro egy nagyon szép fúvóshangszeres dallammal köszön el tőlünk, antagonisztikus ellentétet képezve az egész lemezt uraló szomorúsággal és gyötrelemmel ,mi pedig a majd negyven perces játékidő végére is értünk ezzel.












Hát tulajdonképpen be kell vallanom, hogy a Woodtemple ezen lemezével jelenleg köröket ver a legtöbb egyszemélyes pagan/black próbálkozásra minőségével és zenei felkészültségével, nem beszélve a maximálisan visszaadott autentikus pogány hangulatról, úgyhogy előszeretettel igényt tartok Aramath jövőbeli munkáira is!






MySpace Honlap

The Fission Tour The Fission Tour
február 24.
Dirty Honey Dirty Honey
február 29.