In Flames
The Mirror's Truth EP (2008)

Érdekes csodabogár az In Flames a maga nemében. Rengeteg zenekart fel lehetne sorolni, akik pályafutásuk során stílusváltások tekintetében bebarangolták a műfaj szűk értelemben vett összes zegét-zugát,és az útkeresések nagy forgatagában mindig megváltak régi ruhájuktól, hogy egy jobbnak vélt gúnyát magukra ölthessenek. Ezt a svéd csapatot én mindenképpen azok közé sorolnám, akik szerették a saját útjukat járni, ha úgy érezték akkor albumról albumra változtattak, ám ez a fajta felfogás mára abszolút értelemben véve is visszatetszést keltett sokakban, míg régebben ez egy egészséges fejlődésként és a műfaji határok tágításaként volt jelen, mára, illetve úgy az elmúlt 5 évben ez inkább úgy néz ki, hogy megcéloztak nagyjából egy felhasználói közönséget, akiknek az igényeit minden körülmények között ki akarják elégíteni. Ezzel a kislemezzel – mely az áprilisban debütáló Sense of Purpose előfogása – kisebb fajta vihart kavarhatnak a rajongók körében, ugyanis az a furcsa kettősség jellemzi, hogy benne van az újító szándék a nosztalgikus felelevenítéseken túl, de mint ilyen nem működik igazán. Idepasszol egy mondás, hogy aki mindenkinek megkíván felelni, az végül senkinek nem felel meg..



Nem szeretnék most mélységeiben belemenni a miértek taglalásába, de azért érdemes egy picit visszatekinteni a zenekarral kapcsolatban.
Annak idején a Lunar Strain/Subterranean EP táján, még a kezdetek kezdetén egy nyilvánvalóan blackes hatású mellékvágányos death metallal kezdődtek a dolgok, ami ugyan nyers volt, de már érezhető volt, hogy bizony tudnak dalokat írni a nem túl kiforrott hangzás és stílus ellenére is. Maguk mögött hagyva ezt az érát, elindítottak egy Whoracle/Colony/Clayman fémjelezte újat, mely mind a mai napig a valódi In Flames stílust jelenti, számomra (és még sokak számára) mindenképpen ez az időszak jelentette a zenekar fénykorát. Olyan, ma már klasszikussá vált számok sorakoztak ezeken a lemezeken mint a Jotun, Gyroscope, Dialogue with the Stars, Pinball Map, Square Nothing,Only for the Weak csak úgy, a teljesség igénye nélkül. Az ezt követő időszakon már jóval inkább érezhető volt a populista és a tömegigényt szem előtt tartó filozófia, ami ugyan hellyel-közzel még elég jó dalokat is képes volt kitermelni magából, ám mára oda jutottunk, hogy ismét a válaszút megadás előtt állnak Fridén-ék; vagy sokadszorra is megerőszakolják a már kifullasztott dallamos death metal csoroszlyát a már ellőtt klisékkel együtt, vagy erőt vesznek magukon, és kihúzzák magukat a süppedő iszapból, mint tette azt Münchausen báró a lovával együtt..












A kislemezt a nyitó The Mirror’s Truth indítja be, melyhez készült egy eléggé bugyutának tűnő klip is nagyfejű űrlényekkel, fogalmam nincs miként kapcsolódhat a számhoz, mindenesetre meglepett, mert a csapat eddig ha készített klipet, az azért jelentősen elütött ettől. Ugyanez elmondható a borítóról így mellékesen, az eddigi rideg, tipikus északian kimért borítókat most egy rajzszerű groteszk figura váltotta fel. A szám refrénje nagyjából a Come Clarity énektémáit idézi, de a Trigger-es dallamok is felbukkantak imitt-amott, viszont sajnos meg kell állapítsam, hogy Fridén-nek a tiszta énekkel kár vesződnie, mert inkább rekedt erőlködésbe csap át a dolog.
Az Eraser akár a Come Clarity-ről is lepottyanhatott volna az elektronikával beindított kezdése miatt, ám a riffek és dallamok is elég erősen visszaköszönnek az említett lemez egyik vagy másik tételéből. Túl sok izgalomról nem tudok beszámolni, a kiabálósabb ének itt kifejezetten jó, szerencsére a tiszta énektől most meg leszünk kímélve.


A noszalgiázást ezúttal a Tilt képében kapjuk meg, na nem kell itt semmi eget rengetőre gondolni, mindössze annyiról van szó hogy mind a szám hangulata, mind a gitárjáték és főleg a szólók tekintetében(tényleg király szólók vannak ebben a tételben, érdemes fülelni)a 90-es évek végi In Flames érzését hozzák el, egy csipetnyi Whoracle-lal, és egy csipetnyi Colony-val.
Az Abnegation a netes metalfórumokat böngésző embereknek már nem lesz ismeretlen, ugyanis pár hónapja már napvilágot látott egy hangzás tekintetében eléggé lecsupaszított verzió, ez most meg is kapta a jól megérdemelt odadörrentős hangzását. Nekem tetszenek a megoldások, talán ennek a négyszámos lemeznek a legjobbja, ám az ének ezúttal is egy akkora Come Clarity utánérzés, hogy nem igaz. Ettől persze még odapakol a szám, nincs vele különösebb probléma, de a kellemetlen deja vu érzés azért jelen van.








Meg kell hogy mondjam így kerek perec, én bizony örülök hogy ebből a négy számból hármat nem látok viszont a Sense of Purpose c. nagylemezen. Nem szeretném már most ráhúzni a vizes lepedőt a svéd srácokra, de ez így vérszegény, és legfőképpen klisés…mindenképpen valami ütősebb szerzeményekkel kellene előállni, hogy valahogy visszaszerezzék a már elvesztegetett reputációjukat. Számomra érdekes kérdés még hogy csak nekem tűnt fel, hogy a hangzás kezd eltolódni a metalcore felé?






In Flames Honlap

Piratefest Budapest
július 03.