Into Eternity
The Scattering of Ashes

snecy
2008. március 14.
0
Pontszám
9.6

A sok-sok északi zenekar után eljött az idő, hogy kitekintsünk egy kicsit a tengeren túlra is, méghozzá egészen pontosan Kanada lesz a célállomásunk az Into Eternity apropóján.
A The Scattering of Ashes még annak idején 2006-ban látta meg a napvilágot, maga az album a csapat negyedik nagylemeze, melyet az 1999-es Into Eternity, a 2001-es Dead or Dreaming és a 2004-es Buried in Oblivion előzött meg kronologikus sorrendben. A kanadai fiúk zenéjének alapját egy rendkívül cizellált és komplex death metal jelenti, erre épülnek rá a progresszív gitár és vokáltémák, amiket néhol rendkívül súlyos grind örlések színesítenek….ám én azt mondom hogy felejtsünk el mindent, amit eddig a technikás progresszív death metalról tudni véltünk, ugyanis ez az anyag, de leginkább az ezt két évvel megelőző Buried in Oblivion majdhogynem alapjaiban értelmezi újra ezeket a műfaji skatulyákat. Egy igazi energiabomba ez a lemez melyben hatalmas részt vállal a kezdetektől a zenekar sorait erősítő , simán félőrült zseninek nevezhető Tim Roth, akinek a nem mindennapi gitártémákat köszönhetjük azon túl, hogy a dalszerzés is nagyban az ő feladata.
A lemez megjelenése előtt egyébként történtek változások a felállásban, hiszen csatlakozott a zenekarhoz Stu Block, akiről elődjéhez hasonlóan csakugyan elmondható, hogy egy igazi univerzális, minden téren nagyon magas színvonalon munkálkodó énekes, aki rendkívüli módon beleteszi magát a produkcióba, az pedig hogy a hangját ezerféleképpen használja, szinte a világ egyik legtermészetesebb dolga. Visít, hörög, black-esen károg, emellett olyan dallamokat hoz, hogy azt egyszerűen öröm hallani azon túl hogy sugározza a magabiztosságot.











A háromnegyed órányi elmebetegséget és skizofrénikus állapotokat a Novus Inceptum (új kezdet) hivatott nekünk felvezetni az asztrális síkon, mely egy sciene-fictionös beütésű majdnem kétperces intró torzított és gépies narrációval.
A lemez első komolyabb szerzeménye, a Severe Emotional Distress vaskos, ám dallamos riffekkel indít, de elég gyorsan vált is a dolog gyors és kíméletlen aprításba…mikor következtek a vokálok, az ember simán azt hihetné hogy ezt a rengeteg hangszínt mindig a zenekar más-más tagjai produkálják, ám az a nagy helyzet hogy nem…
A Timeless Winter egy rövig gitárnyűvő ujjgyakorlattal indít, a gitárosok vastag és súlyos riffekkel operálnak kevésbé az emészthetőséget szem előtt tartva ezúttal, 1.40 táján pedig egy jó kis csilingelős szóló színesíti még a palettát, majd visszatérnek a kezdő pillanatokban már hallott mozzanatok. A szám végén még Stu Block megereszt egy igencsak magas hangtartományba merészkedő sikolyt is.
Ezután következik a kedvenc szerzeményem a lemezről, ami nem más mint az Out…a szám kezdése olyan szinten erőteljes és borult, hogy jó pár perc kell mire magunkhoz térünk, és leesik mit miért hallunk. Stu Block valami gecimód jó énektémákat visz bele a kíméletlen ám dallamos darálásba, azt hiszem van olyan képzett a hangja, hogy azt csinál vele amit akar, akkor, amikor ő akarja…Visszatérve a szám sebességére, valami egészen durva lehet ezt élőben eljátszani, nem beszélve ugye Jim Austin dobjátékáról, ami szintén nem egyszerű néha.
A Surrounded by Night egy igen érdekes és differens szerzemény a lemez többi tagjához képest, az erre a hangulatra fogékonyaknak tuti katartikus élményt okozhat a dal. A délies dallamokat magába foglaló akusztikus kezdéstől gyakorlatig középtempóban folyogat a dal egy ideig, s a szerzeménynek ebben a fázisában beugrott a Pain of Salvation lassú számainak hasonló megvalósítása, bár lehet hogy ezt már csak én akarom belemagyarázni. A tempó azért nem marad végig „öreguras”, a dal középső perceiben hasít a gitár és Stu is köpi a szavakat..az ezt követő felszabadultabb egy perces időszakot egy gyönyörű szóló viszi el a hátán, főleg a 3.30-tól úgy fél percig tartó időintervallum ami félelmetes, nekem az különösen tetszett.
A lemezt befejező Paralyzed nagyjából az Out-hoz hasonlóan egy fékevesztett agybeteg tempójú szerzemény rengeteg csűrés-csavarással és a varrógép sebességét is meghazudtoló dobos gépágyúkkal. Stu Block is már az őrület torkában van a játékidő végéhez érve, kellene is neki nagyon az a kényszerzubbony…gyakorlatilag ezúttal is, mint ahogy az egész lemezen átmenet nélküli váltásokkal kapjuk a bunkerból előtörő hörgéseket, majd a nyersebb károgásokat a tiszta énekdallamokkal karöltve, nameg az artikulálatlan sikolyszerű visításokat(mely abszolút nem pejoratív jelentésű jelen esetben, ugyanis még ezek a hangok is ütnek, ahogy kell…). Ennél a számnál felderengett egy nem túl ismert, szintén az Amerikai kontinensről származó technikás death brigádnak, a Darkness Remains-nek a neve az elég jellegzetes nyakatekert riffek miatt, a dallamos tiszta ének pedig úgy az 55. mp táján a SOAD egyik énektémáját juttatta eszembe..no, van ilyen is.












Mit is lehetne még mondani a 2006-os év egyik legjobb lemezéről? Hát talán azt, hogy lassan két éve megjelent már, és még a mai napig – megszámlálhatatlanul sok újrahallgatás után – is elő tud állni olyanok újdonságokkal, amire ha az ember a korábbi hallgatások alatt nem figyelt oda, simán átsiklott.
Ez egy igazi előremutató anyag mind a Progresszív, mind a Death metal színtér lemezeinek szürke sokaságában, én pedig már előre dörzsölöm a tenyerem, ugyanis a srácok a legújabb lemezük kiadásával is lassan a finishbe érnek, és kis túlzással már borítékolhatom is a csapatnak az évvégi dobogós helyezését. Túlszárnyalni ugyan nehéz lenne ezt az anyagot, vagy a Buried in Oblivion-t, de nem lehetetlen.






Into Eternity Honlap

The Fission Tour The Fission Tour
február 24.
Dirty Honey Dirty Honey
február 29.