A texasi Ignitor nagy világmegváltást nem akart készíteni, annál is inkább, hiszen a klasszikus alapok nyomdokain haladnak 2003 óta, még abban az évben kijött az első nagylemez Take To the Sky címmel, majd egy évvel rá egy kislemez és tavaly a Road of Bones, melyről éppen most olvasol. Az új lógójuk már sokkal inkább emlékeztet arra, amit játszanak, míg a régi tipikus old school thrash metál feelinggel átitatva (borítók is) tévesztették meg a tudatlan befogadót, haha. Mondjuk a thrash most is jelen van, ahogy a kezdetekben is, de ez egy olyan műfaj, amit annyi mindenben megtalálunk… közvetlenül vagy közvetetten.
A csapat amúgy szép kis talány, hiszen a gyengébbik nem két taggal is képviselteti magát – Erika (ének) és Annah Moore (gitár), illetve egy érthetetlen dolog, itt zenél Brendon Bigelow, akit a szakavatottabbak ismerhetnek a kultikus – s mára megszűnt – ultra brutális és kibaszott technikás Death of Millions-ból, ahogy ott, így most itt is a basszusért felelős. Aztán jelen van és pengeti a témáit Stewart Lawrence is, aki előtte az Agony Column-ban nyomult, az a csapat meg ez a beleszarós kicsit rock’n’roll heavy csapat volt, szóval két erősen ellentétes sceneből érkezett figura viszi a témákat, mi lesz ebből? Vagyis inkább mi lett?
Hát kérem szépen alázatosan, tisztelt nagyérdemű, ez bezony izomból az a kardozós, fantasy és 3 fejű sárkányokkal baszott dolog, a bányában törpék dolgoznak, a gonosz orkok almabort szlopálnak, és a tündérkisasszony azt várja többször is magához nyúlva, hogy a magány mennyire nehéz és mikor jön egy erős és szép, kemény farkú dalia… Félre a viccet, a műfaj a klasszikus heavy metal power és némi thrash keverékkel, olyan csapatok ugranak be róla, mint a Manowar, Grave Digger, Running Wild vagy éppen az Iron Maiden. Akadnak egész súlyos őrlések is, ahol Erika orgánuma is sátáni torzításban tündököl, pl. a Castle in the Clouds vagy a March to the Guillotine agresszív tipikus thrash refrénjei, de az epikus magasztosságtól sem mentes lépegetések is megtalálhatóak – God of Vengeance. Zeneileg nagyon komplex, s bár erősen lerágott csontokat nyálaznak újra, ettől még korántsem unalmas vagy befáradt anyag, tele remek váltásokkal és a power-thrash témák zakatolása heavy metál virtuóz szólóival. Én nem vagyok elszállva a dologtól, de ez annak is köszönhető, hogy nem a műfajom, ám ennek ellenére nem egy rész nagyon is kellemesen hatott, nekem inkább háttér zene, mint intenzív csapkodás, mely nem mentes az old school elemektől.
A végeredmény így vagy úgy, de erős, és jót tesz az egésznek, hogy egy viszonylag kemény hangú énekesnővel oldották meg a frontvonalat, hiszen így nem egy újabb dallamos klisé csapatot kapunk. Fogalmam sincs Austinban mennyire van múltja vagy jelene a fantasy témáknak, de az Ignitor tagok kellően kibányásszák azokat (lásd. a viszonylag nem rossz borítót), a hangzás feszes – de nem kemény, a hangszerek jól hallhatóak és a tudás is korrekten a helyére passzítva adagolja a dallamok szárnyait néhány borús – bosszús és jégesőt skandáló felhőcsücsökkel…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
