Az Opeth vitathatatlanul napjaink egyik legfontosabb és megkerülhetetlen zenekarává nőtte ki magát az évek során. Az út, amit bejártak kétséget kizáróan elismerésre méltó. Kevés olyan zenekar létezik, ahol albumról albumra ennyire nyíltan és tisztán nyomon követhető a zenészek jellemfejlődése, a világhoz, és magához a zenéhez való viszonyuk változása. Az Orchid-dal megkezdett út minden egyes állomása más és más élményt nyújtott, de a zene, és a tartalom mindig lineáris pályán haladt előre, csapongások, aktuális hóbortok és eltévelyedések nélkül. Sokáig úgy tűnt, hogy egy kivételes egység alkotja ezt a monolitot, mely megközelíthető, de elérhetetlen, megkarcolhatatlan, mint Arthur C. Clarke űrodusszeiai életet és értelmet hozó monolitja.
Azonban a Blackwater Park után egy olyan változás indult el, ami csak nagyon lassan fejtette ki hatását, albumról albumra, sokáig szinte észrevétlenül, és a Watershed nyilvánvalóan nem a cél, csak egy állomás ezen az úton. Így tehát nagyon sok kérdőjel övezte a fejemben az új anyagot. A Watershed abba az űrbe érkezett most, amit egy ultra tömény és súlyos Deliverance, a ’70-es évek hangulatát megidéző szépségében is szomorú Damnation, és egy furcsa, kicsit útkereső, de mondjuk 75%-ban Opeth album, a Ghost Reveries hagyott. Mint mondtam, a Watershed nem a cél csak egy állomás, de már tisztán látszik, hogy merre tart a zenekar illetve maga Akerfeldt.
Nem véletlenül írtam, hogy 75%-Opeth. Nyilván sokan felkiáltanak, hogy a Ghost Reveries egy Opeth album, következésképpen 100%-ig Opeth. Azonban a Watershed kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a sejtésem igaz, és az Opeth mára Akerfeldt szólózenekarává vált, ahol korlátok, és másokra tekintet nélkül valósítja meg zenei elképzeléseit a frontember. Ennek fényében viszont teljességgel érthető Peter Lindgren és Martin Lopez távozása a zenekarból. Több mint valószínű, hogy ők már nem tudták felvállalni ezt az irányt, illetve mindketten sokkal, de sokkal nagyobb kvalitások annál, hogy Akerfeldtet kiszolgáló bérzenészekké váljanak.
Az albumnyitó Coil igen csak meglepett. Álomszép akusztikus kezdés, csak tiszta vokálok és női ének… Ezt bizony szokni kellett. Aztán a Heir Apparent azonnal arcon csapott, a Deliverance-t idéző morózus kétlábgépes kezdésével, tördelt, nyakatekert témáival és Mikael pincemély hörgésével. Rögtön fülig szaladt a szám. Mondhatni klasszikus Opeth minden másodpercében, abszolút tíz pontos szám. A The Lotus Eater az első pár hallgatás után nagyon nagy kedvenc volt, egy zseniális kezdéssel, és énektémával, de sajnos, ahogy egyre mélyebben beleástam magam, úgy távolodtunk el egymástól. Igazából nem indul el sehonnan, érthetetlen szinti kiállás szakítja meg a hangulatot, és kb. háromszor indul el újra a szám, végül mintha baltával csapták volna le, nem érkezik meg sehova. Egyszerűen szétesik. Nincsenek a szerkezeti egységek kohézióban egymással. Ezért szükséges oly sokszor alkalmazni a hirtelen megállást, és az elnyújtott hosszú ám üres átvezető témákat. A Burden és a Porcelain Heart kettőse viszont már teljességgel érthetetlen húzás számomra az album közepén. Mindkét szám Opeth mércével minimál témákból felépülő lírai, akusztikus, csak tiszta vokált tartalmaz, és 15 percre teljesen leülteti az albumot. A Porcelain végére tökéletesen feledésbe merül a nyitó számok intenzitása. Sajnos ebbe a helyzetbe sokáig a 11 perces Hessian Peel sem hoz változást. A Heir Apparent és a The Lotus Eater által megkövetelt aktív zenére figyelést eddigre egy merengő, elkalandozó hangulat váltja fel, amiből viszont már nem szívesen kecmereg ki az ember a szám felénél a torzított kétlábgépes téma kedvéért. A Hessian második fele már valamelyest ismét klasszikusabb Opeth szám, amire megint oda kell figyelni. Ekkor mindig az az érzésem támad, mintha húsz perc kiesett volna. Az albumot záró Hex Omega szintén a kalandozós vonalat viszi, ám erre a tételre is igaz, hogy többször leáll, majd újra elindul így most sem kapunk egy kerek egységet, csak egyébként igen tetszetős témák tömkelegét, laza fonállal egymáshoz kapcsolva. És láss csodát, nem fogsz csodát látni. A Watershed kérdőjellel indul, és sajnos azzal is végződik.
Egy-két szót ejtsünk az új tagokról is, bár sokat nem lehet, hiszen ők testesítik meg a bevezetőben említett bérzenészeket. Fredrik Akesson gitáros, mint ha nem is lenne, úgy dolgozik Akerfeldt keze alá, semmilyen hatását nem érzem a zenén. Martin Axenrot dobosnál viszont már kritikusabb a helyzet. Egy nagyon jó zenész barátom véleménye számomra tömören mindent összefoglalt, miszerint Axe pont annyira jó, hogy nem rossz. Nagyon hiányzik ebből a zenéből Lopez lehelet finom fifikás játéka. Axe, mint a neve is mutatja, derék favágó, de sajnos csapkodásával elkaszálja a „virágszálakat” A legfontosabb, annyira nem is új tag viszont Per Wiberg. Azt hiszem a jelenlegi Opeth hangulatára maximálisan rányomja a bélyegét, hogy most már mindenhol aktívan jelen vannak a vastag szintetizátor szőnyegek és a hammond hangzás, ami eddig nem volt rájuk jellemző…
És hogy akkor most milyen is valójában a Watershed? A klasszikus sorokkal élve:
-jó.
–bővebben?
–nem jó.
Ennél találóbb összegzést én nem tudnék mondani. Az az érzésem, ha írt volna Mikael még néhány Heir Apparent féle, illetve néhány Burden féle számot, akkor egy Damnation – Deliverance jellegű páros albummal most a mennybe ment volna, mert itt bizony nincs rossz szám, az egyértelmű, csak nem illenek össze és nem állnak össze egy szerves egységgé.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
