A nyelvtörőként is remekül funkcionáló Constantinopolis névvel indult 2000-ben a törökországi Isztambulból származó Sabhankra zenekar. A fiúknak tehát jó sok idejük volt hosszú hajat növeszteni az elmúlt lassan 15 esztendőben és görcsösen belekapaszkodni egy olyan irányzatba, amely azóta szűk kereteinek köszönhetően eljátszotta a fekete hattyú halálát. Ez nem más, mint a melodikus death metal. Persze, hogy a lelkiismeretüket megnyugtassák és a tüzet fenntarthassák rajongóik szívében, olyan elemekkel próbálták meg ötvözni jó iparos módjára zenéjüket, mint a thrash, vagy épp az epikus, folkos metal. Oké, oké, mindenki nyugodjon meg, megkérném a csalódott közönséget ott a terem végében, hogy foglalja el ismét a helyét, még nincs vége a kritikának…
Újdonság tehát nincs a lemezen, de ez senkit nem izgat, ha van minőség.
Sajnos ezzel sem tudok bíztatóakat írni, mert a kritikus rémálmaként testesül meg előttem a Seers Memoir, vagyis a teljesen korrekt, hallgatható kategóriához van szerencsénk, amit ha kihagyunk, akkor sem veszítünk egy hangyányit sem törökhon becses kultúrájából.
A valóságnál sokkal árnyékosabb, sötétebb képet fest elénk a zenekar borítója és logója, de ebből nem sokat kapunk. Az egy órásra elnyújtott játékidő alatt tíz, változatos hosszúsággal megtámogatott dal sorakozik, közel azonosan átlagos minőségben, vagy valamivel az alatt. A nyitó 3 perces Pyron némi morgást leszámítva instrumentális bevezető, tördelt ritmusaival, szintijével progos befolyásoltság hatását kelti, de nem túl izgalmas módon, mindenesetre reménykeltő és nem felesleges a lemez elején. Az Against The False God nagyobb lélegzetvételű szerzemény, vastag hangzással és tipikus melodeath énekkel karöltve, nagyívűnek szánt refrénnel, ami sajnos nem jött össze. Az epikussága pedig kimerül pár a kelleténél jobban elnyújtott, hatásvadász gitárszólóval. Azért pörkölős dal, főleg amikor időnként beindul egy kissé. Ehhez a szerzeményhez a zenekar klipet is forgatott.
A We March nem éppen újszerű meneteléssel és annak tempójával nyit, vastagon letakarva egy eszméletlen egyszerű gitártémával, amit később a melódiák irányába terelgetnek. A borzalmasan egysíkú hét percet a címadó Seers Memoir próbálná meg feledtetni velünk, ha nem ugyanott folytatódna a dal, mint ahol az előző véget ért, komolyan, ha a számláló nem vált nem vesszük észre a különbséget még a tiszta éneknek szánt förtelemmel egyetemben sem. Nesztek, folk alapon kapunk valami szintis próbálkozást a dal végén, de addigra már nekem is végem volt. Ez általános beidegződés lehet, de egy címadótól azért vár valamit az ember, mert utána hajlamosak vagyunk ráhúzni egy dalt az egész lemezre. Elődeihez képest izgalmasnak tűni a The Windshaper a maga skálázgatásával, de legalább tud tempót váltani és hangulatfélét kreálni. Ezek után már rettegtem a több mint 8 perces Time Of Wartól, de meglepetésemre itt kezdett el működni a csapat zenéje. Gonosz károgás, thrash tempó és valóban dallamos gitártémák indítják el a maratoni hosszúságú dalt. Savas Sungur énekes és hordája érezhette, hogy valamire rátapintottak, mert abba sem akarhatták hagyni a dalt, gondolom a stúdió előtt várakozó következő banda mutogathatott be nekik az órájukat kopogtatva, hogy lépjenek tovább. Ha megvan az a bizonyos hallgathatósághoz szükséges fonal, jött is a Dancing With Death, gyorsan és kegyetlenül, de csak kellemesen, mintsem izgalommal.
És ekkor történhetett, hogy Süha Kozbey gitáros ingerülten elküldte a bánatba a kívülről mutogatókat, mondván, hogy ők is kifizették az idejüket, majd nekiálltak végre igazán jól játszani. Ennek eredménye a szintén 8 perces Fate Is Already Written, ami azért működik jól melodikus deathként, mert sokkal inkább black metal… a lemez legjobb dala született meg így, amit szívesen pontoznék külön a többitől, de ugye ezt nem tehetem.
Ismét az előd hamvain próbál meg szárnyra kapni a megint csak terjedelmes A Star To Shine, amit ha a bizonyítási vágy miatt nem akarnak túljátszani, még jó is lehetett volna. Easing The Pain címmel zár a Pyron párja, mintegy keretbe foglalva a zenekar 2006-os bemutatkozását követő második lemezt, itt egy rövidke akusztikus, elszállós gitározgatással bebizonyítják, hogy tudnának ők, ha lenne köztük dalírói vénával megáldott illető…
A lemez középső része és a sötétebb túnusú tételek dobnak mentőkötelet a játékidő fennmaradó részének, így nem teljesen reménytelen, hogy valaki élvezni tudja, de a 15 év együttzenélés után is befigyelő tanácstalanság, útvonalkeresés nem sok jót ígér a jövővel kapcsolatban sem. Remek háttérzene ez a lemez a stílus kedvelőinek, időnként még oda is figyelhetnek rá, de több ebből nem lesz valószínűleg soha.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
