Azonnal érthetőbbé válik a helyzet, ha a mindösszesen 23 éves Ilijah Stajić nevű énekes és dalszerző származását nézzük, aki Szlovéniában született és távoli földre vetődött. A haza vágyódás, az idő folyamán tökéletessé váló emlékek bizony nagyon jó inspirációt jelenthetnek bárkinek, főként, ha az igencsak nagyszerű zenei vénával rendelkezik. A projektben Matt Unkovich dobos van a segítségére, akitvel az Ascension nevű progresszív metal hordában ismerkedett össze, gitárokon George Blacklock és James Warren játékára támaszkodik, a basszusért pedig Daniel Hacking a felelős.
Így kertültek a gyönyörű borítóra az erdőségben barangoló, élelmet kutató medvebocsok az eukaliptuszlevelet kérődző koalák családja helyett, ami böngészés közben egy az egyben megfogott hangulatával.
Persze nem elég egy pofás borító, ha nincs alatta tartalom, az Illyria pedig olyan korongot kanyarított a színkavalkád alá, amire fiatal koruk ellenére bizony büszkék lehetnek és innentől kezdve számíthatnak arra, hogy kíváncsi füllel várom a következő lépésüket.
Első körben nagyon megnehezítették, hogy bármiféle irányvonalat hozzájuk tudjak párosítani egy csuklómozdulattal. Ugyan ideírtam, hogy „atmoszférikus black” és „post-black” metal, de a csapat elképzelései, progresszív (és jazz!) gyökerei messzemenően túlmutatnak a hagyományos fekete fémen. A kiadványon tulajdonképp egy műfaji olvasztótégelyt kapunk a fekete fémből, melodikus death metalból, progresszív metalból és rockból, de nem szűkölködnek akusztikus betétekben, húzósabb hardcore és punk elembekben sem. Persze a zseniális az egészben nem a rengeteg hatás beépítése, hanem az, hogy ebből mit sem érzékelve sodródunk az albummal úgy, hogy egyetlen dal sem hasonlít igazán az előtte lévőre, mégis kegyetlenül egységesnek hat. Mindehhez nagyszerű hangzás társul, ami teret enged annak az ébren álmodásnak, amitől már napok óta nem tudok szabadulni The Carpathian Summit hallgatása közben.
A természetből merített borító (ez egyébként a híres Ivan Ivanovics Siskin tájképfestő alkotása, akinek sok háttérképet köszönhetek) sok hatásvadász társával ellentétben gyorsan értelmet nyer, ha egy kicsit utánajárunk a kiadvány témakörének. Ilijah ugyanis a legalapvetőbb ösztönökkel foglalkozik a dalokban, melyek ott vannak minden élőlényben és a túlélést szolgálják. Összehasonlítja ezeket olyanokkal, mint a kapzsiság és indokolatlan agresszió, melyeknek a léte csak az emberre jellemző igazából semmilyen racionális célt nem tudunk hozzá társítani. Erdei sétánk ezúttal tehát a szükségszerű érzelmek és a felesleges vadhajtások rengetegén vezet keresztül, aminek gyorsan a legsűrűbb pontjára érünk a kényelmesen kezdő, de pillanatokon belül beinduló Resurgence segítségével. Kemény progresszív felfogással nyitunk, de a fifikásan pattogó basszus és egyre feljebb és feljebb kúszó pátosz végül hatásos dallamokat sodor az utunkba némi tiszta énekkel karöltve. A dal végén kibontakozó gitártéma egy valódi csoda, egy, a lombkorona sűrűjén át beszűrődő vékonyka napsugár, amibe akár bele is kapaszkodhatunk és a segítségével kimászhatunk a realitás pöcegödréből.
Konkrétan félig-meddig alternatív rockkal jön szembe velünk a folytatásban a Wilderness, amolyan slágerként, hogy legyen mihez videót készíteni, ami meg is történt természetesen. Jóval egyszerűbb dalszerkezettel, könyed témákkal rendelkezik, de az álomszerű hangulat szerencsére nem vész a feledésbe itt sem.
Gyönyörű akusztikus játékkal megyünk tovább az Autumn Fades Away segítségével, ami a végén ugyan robban egy kicsit, de továbbra is a csapat finomabb oldalát helyezi az előtérbe. Jóval nagyobbat szól az álmélkodással indító, majd hardcore punkban kitörő Echo Flower, valamint a szinte teljes egészében instrumentális, fokozatosan építkező The Second Day Of Spring is. A rövid Kenopsia kapott másodikként videót, amit pofás kis szerzeményként meg is érdemelt, de számomra az utána következő címadó lopja el a showt, mert minden szempontból az album csúcspontjaként funkcionál. Fokozatosan építkező, valódi ívvel rendelkező 13 perces tétel a The Carpatian Summit, ami fogjul ejt és nem ereszt.
A The Final Bastionban némi misztikummal találkozhatunk és hagyományosabb fekete fémmel, valamint tőlük eddig nem hallott sebességfokozatra is felkapcsol a zenekar. A záró Winter’s Wedding egyfajta összefoglalást, esszenciát mutat be nekünk az eddig hallottakból, ami ugyan jól esik, de már kevesebb újdonsággal és meglepetéssel bír.
Hihetetlen tehetséges ez a fiatal társaság, amit már az engem (és valószínűleg sokakat) elkerült bemutatkozásuk is előre vetített 2016-ben, de biztos vagyok benne, hogy a folytatás sokkal több emberhez el fog jutni, mert minősége okán megérdemli. A fiatalságnak azonban van pár hátulütője, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Ilyen például Ilijah énekhangja, mely még bőven fejleszthető. A tiszta ének nem zavaró, sőt kellemes, de kevésbé karakteres, mint a zenei háttér, a leginkább melodikus death anyagokra jellemző ordítás pedig sokszor egysíkúvá válik, hiába töri meg őket nyersebb hörgéssel is. Ez érezhetően tanulás, tapasztalat kérdése még, hiszen a The Final Bastionban például kapunk érdekes megoldásokat és minőségi károgást is… Másik negatívum a lemezt illetően a hossza, ami nem teszi könnyűvé a barátkozást, de ha valaki azt kérdezné, mit kellett volna kihagyni innen, akkor tanácstalanul vakargatnám a fejemet, mert önmagában minden dal nagyszerű. Egy kicsivel több átgondoltság, okosabban használt hangszálak és a következő anyagnál dobom a 10 pontot…
A kiadványt megtalálhatjátok a csapat bandcamp oldalán, ahol akárhányszor meghallgatható.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
