Old Star (2019)

    Régóta kikívánkozik belőlem és már látom is magam előtt, hogyan lilul be néhány rajongó feje, de ugye a mindenkinek más az ízlése és én nem szeretem a konvencionális hozzáállást: a Darkthrone jelenséget mindig is túlértékeltnek tartottam. Számomra egy korai Burzum vagy a nyögvenyelősen megjelent első Mayhem lemez mellett gyakorlatilag csak érdekesség maradt a 90-es évek beli munkásságuk (az izgalmak tovább fokozása érdekében: mindkét névhez egyetlen hibátlan anyagot kötök). Ehhez persze az is hozzájárulhatott, hogy a duó zenéje jóval később is talált rám, mint a másik két ikon produkciói. A hangulatot aláírom, amit a necro hangzással összehoztak, de ez körülbelül olyan, mint egy ötödikesnek jelest adni a fogalmazására pusztán azért, mert tud írni. Fenriz és Nocturno ettől függetlenül remek zenészek, hiszen összehozták az egyik legkorábbi death/black hibridet a nagyszerű, ténylegesen újszerű debütálásukon 1991-ben (Soulside Journey), majd szinte látnoki képességgel éreztek rá arra, hogy ott és akkor milyen lemezt/lemezeket kell azonnal elkészíteniük az akkori norvég közegben. Egymás után pakolták le a ma már alapvetésnek számító anyagokat, amikből nekem gyakorlatilag csak pár remek riff maradt meg, amely emlékeztetett a nagyszerűen megszólaló, jóval kreatívabb bemutatkozásra, a necro hangzás pedig igazán a Panzerfaust anyagon vált a zene részévé, amit szintén az erősebb lemezek közé tudok sorolni. Elsőségüket és függetlenségüket persze nem tudom megkérdőjelezni, de az általuk kreált erdőségben már régóta más szelek fújnak, amik sokszor jóval izgalmasabbak. Sok ezredforduló utáni Darkthrone lemezt felajánlanék például egy Paysage d'Hiver nagylemezért...

    Na de mindegy is, a Darkthrone megtalálta a közönségét és azóta gyakorlatilag mindegy, milyen stílusban játszanak, mert mind nagyszerű, zseniális és trendektől független true heavy/speed/punk/hardcore/crust/black/death/doom remekmű... Kivéve azoknak, akik a máig működő riffeken kívül valami igazán erősre vágynak. Természetesen azt is figyelembe kell vennem, hogy a hibás alkatrész az én gépezetemben lehet, így időnként adok nekik egy esélyt, főleg, amikor új anyaggal rukkolnak elő. Így volt ez legutóbb a The Underground Resistance esetében, ahol a punkos lüktetés és a már sokadszor emlegetett doom riffek összehoztak a duónak egy 7 pontos anyagot, akárcsak a némileg hűvösebb és visszafelé tekintgető Arctic Thunder lemeznél, ahol a vokál sikerült valamivel hatásosabbra a megszokottnál. Eljött az ideje az újabb próbálkozásnak, mivel 3 éhínséges év után sokadszorra is jön a Darkthrone és megint kirzázzák a kalapból a némileg összekutyult, átvariált témáikat olyan csapatoktól, melyeket ők is favorizálnak, hiszen ez a módszer már évtizedek óta kult státuszban tartja őket.
    Az Old Star borítója gyönyörű és azonnal odavonzza a metal kedvelők tekintetét, valamint eszembe juttatta a Comus 1971-ben megjelent First Utterance lemezét, amin legalább annyira független és elvetemült progresszív rock volt hallható, mint amilyen szabadságot Fenrizék szándékoznak adni a rajongóiknak. Persze a logó és a fekete-fehér világ már baromi távol áll a produkciótól...
    Azért sikeresen telibe találtak a nyitó I Muffle Your Inner Choir című dallal, aminek tök egyszerűnek ható témája valamiért nagyon ismerősnek tűnt. Sok-sok dúdolgatás után ugrott be a Siculicidium A bomlás illata című dala, amiben tényleg van egy hasonló hangulatfoszlány. Ettől függetlenül egyértelmű az újabb hátrafelé pillantás, mivel újra a Celtic Frost, a Sodom, és a Venom irányvonalába indultak el, még a vokál tekintetében is. A laza kezdés után persze megkapjuk a kötelező doom metal riffeket, hogy hatalmas bólogatások közben ünnepelje a sok rajongó a black metal dicsőségét...
 
   
    Eke mellett újabb dícséret: a hangzás igazán jó lett, mint a legtöbb anyagukon az ezredforduló után. Nyers, dinamikus és igazán kívánja a hangerőt. A The Hardship Of The Scots is nagyon bejött, ami nem véletlen, hiszen ha hozzá képzelem Ozzy énekhangját és egy izgalmasabb szólót, akkor akár egy Black Sabbath nótát is kerekíthettünk volna belőle. A  hard rock kapcsolat is alapvetően adott, mivel a dalban egy AC/DC témát hasznosítanak újra. Hogy mire is gondoltam a cikk elején a túlértékelést illetően? Erről a momentumról például olvastam egy olyan véleményt, miszerint Fenrizék finom utalást szőttek a dalba egy kedvenc zenekarukat illetően...Komolyan nem lehet kimondani, hogy ez már majdnem lopás? Más zenekar esetében menne az asztalcsapkodás meg az újjal mutogatás...
    Az Old Starban már csak a riff működőképes, de a 4 és fél perc monotónia a végére már egészen unalmassá válik, ezt a tempót és hasonló éneket a Cathedral jobban tudta előadni a korai lemezein. Az Alp Man menti a helyzetet, végre az érezhető minimalizmushoz némi kreatívitás is társul, de megint csak a Lee Dorrian kompániája jutott eszembe róla és az, hogy ha ennek végre vége lesz, előszedem a Forest Of Equilibriumot. De térjünk vissza a Darkthrone félelmetes világához, ahogy ők is visszatérnek a lemez nyitó dalához... A Duke Of Goat (micsoda cím) gyakorlatilag az első tétel újrázása minimális változtatásokkal. A kiadványt végezetül a The Key Is Inside The Wall zárja, ahol kapunk némi játékot a sebességgel és kifejezetten jól esett.
 

    Lényegében a zenekar hozza a formáját: van egy egész jó tétel az album elején, meg a végén, középen pedig egy adag Darkthrone panel, amin hangzásilag mindig annyit változtatnak az előző anyagokhoz képest (vagy ének terén, vagy azt illetően, hogy épp melyik stílushoz lépnek egy kicsit közelebb), hogy újnak, legmerészebb álmaimban eredetinek tűnjön. Egy hp-s hozzászólásban írta valaki a doom metalos Obsidian Sea nagyszerű anyaga kapcsán, hogy a riffeket akár a Darkthrone is összehozhatta volna, annyira jól sikerültek, viszont a belga doom ötletmennyisége pusztán zenei oldalról ehhez képest maga a kánaán.
    De jól esett ezt már kiadni magamból...Persze azért lesúlytani kár lenne őket minimális pontszámokkal, mert egész jól nyomják a régi sulis doom metalt, amit bírok, a lemez hangzása pedig valóban példa értékű lehet, ami a jelenlegi hangpróbás albumok végigszenvedése közben még üdítően is hatott. A tisztelettel és elismeréssel együtt egy kerek hetest megérdemelnek, bár sokáig gondolkodtam a 6.66-os pontszámon. Időnként felsejlett bennem a Panzerfaust hangulata is, de a fagyosság eltűnt, a témák pedig kopottasabbak. Minden esetre aki azt a lemezt szerette, itt is talál pár jó pillanatot. Egy gördülékeny, megkérdőjelezhetetlenül őszinte és hiteles, ugyanakkor bőven kifáradt momentum lett az Old Star a lassan végeláthatatlan diszkográfiában (18-ik lemez). Ha ez az anyag nem Darkthrone név alatt futna, akkor egy hallgatás után tennétek a "talán még hallgatom, de valószínűleg nem" dobozba...
    A legtöbb fejtörést a stílus rublika kitöltése okozta, de kiegyeztem egy black/heavy metal címkével a  true nosztalgia riffelgetés helyett. 
 
Darkthrone_Old_Star_2019
Kiadó:
Stílus:
black/heavy metal
Értékelés:
 
Pont
: 7 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.I Muffle Your Inner Choir (06:26)
2.The Hardship Of The Scots (07:36)
3.Old Star (04:28)
4.Alp Man (05:27)
5.Duke Of Gloat (06:49)
6.The Key Is Inside The Wall (07:23)
Írta:
boymester
2019. június 29., szombat, 19:13
Facebook:
Ossuaire - Premiers chants (2019)
Kritika, boymester @ 2019. július 14., vasárnap, 12:41
This Gift Is a Curse - A Throne of Ash (2019)
Kritika, Eroen @ 2019. július 3., szerda, 18:39
Ethir Anduin - Loneliness of My Life (2018)
Kritika, boymester @ 2019. július 3., szerda, 10:43
Feretrum - In the Eternal World (2019)
Kritika, boymester @ 2019. július 2., kedd, 10:51
Ode - To The Lucanian Forest (2018)
Kritika, boymester @ 2019. július 1., hétfő, 16:14
Koncertek
FEZEN Fesztivál 2019
július 24.,
MÁV Pálya
Neurosis, Yob, Negative Approach, Kowloon Walled City
július 24., 18:30,
Akvárium Klub
Iggy Pop, Cruel Hearts Club, Black Bartók
július 24.,
Budapest Park
Skunk Anansie, Holy Chicks
július 31.,
Barba Negra Track
továbbá
© 2001-2019 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.073 seconds to render