Leponexx
Maradj meg ember (2022)

A fiatal magyar bandák egyik ígéretes képviselője a köröstarcsai Leponexx. Olvashattunk, hallhattunk a felületen már a csapatról. A közel 5 éve alakult csapat a maga stílusát egyfajta crossover death metal / death’n’roll / hardcore punkként határozta meg. Zenéje mára a modern metal, nu metal mai elemeit hordozza – ezzel együtt teltebbé vált. Első bemutatkozásuk 2017-ben, a debütáló Brutális Majális EP-jük idején nem érte el az ingerküszöbömet, ez a stílus a külföldi bandákkal úgy került el engem, hogy a megvásárolt CD-iket alig hallgatom. Többük mondanivalóját sekélyesnek találtam, s ha zeneileg nem mutatott egyebet, mint akár csak ötletkavalkádod a hangszeres virtuozitás számomra fájó hiánya zárójelbe tette ezt az irányzatot. Mindez – legalábbis nálam – néhány évvel ezelőtt kezdett megváltozni, amikor magyar zenekarok sora értelmes mondanivalóval jelent meg a színen. A korosztályos életérzések mellett egyre érettebb, szélesebben közönséget megszólító tartalommal egyre jobb dalokat hallottam. Ennek egyik friss példája a Leponexx. Ahogy a külföldi bandák hazai garázs-kópiái kikopnak, illetve eljutnak fejlődésüknek arra a pontjára, amikor önazonossá és hitelessé válnak, akkor ebben a hatalmas zenei labirintusban egyszerre olyan ajtók nyílnak (noha pont az egyik legjobb dalukban éneklik, hogy „ajtók-ablakok bezárulnak”), amelyeken át élvezetes bolyongani. A kirándulásban az idegenvezetők: Szabó László – ének, Kovács Dávid – gitár, vokál, Bokor Sándor – gitár, Zolnai Kata – gitár, Bede Attila – basszusgitár, Ökrös Roland – dob.

Leponexx band

A Leponexx lemeze olyan, mint egy üvegkabinos felvonó. Hogy tudatos-e, vagy sem, de egyszerre kedvez azoknak, akik a zenekar eredetileg megjelölt stílusirányzatait kedvelték (a punkos metalt, a zizegő gitáros death metalt), és azoknak, akik az utóbbi évek zenei változásaival a kedvenc bandáik fejlődését követték nyomon (a melodikus death metal, a modern metal, a dallamos hardcore és a numetal/modern metal csapatokkal). Ezzel az elevátorral az első emeleten már „mindenki járt”, de amikor tovább haladunk, akkor egyre szebb a kilátás. Nem tudjuk, melyik emeletre jutunk és azt sem, hogy ebben a toronyházban van-e feljebb, de az biztos, hogy a felsőbb emeleteken (az albumon előre haladó dalokkal) egyre jobb lesz a hangulatunk. Annak ellenére, hogy a zenéhez társuló szöveg általában borongós. A magyar viszonylatban (is) elgondolkodtató strófákat néha profán, de nem közönséges, néha kimondottan költői megfogalmazásban halljuk. Elsőre némelyik tán nehezen is befogadható, még ha refrénjeiben emlékezetes is. A mondanivalót gyakran mint, pattogó ütemre húzott szabadverset játssza el a csapat és ez igen jól áll nekik.

Az első dalon, a kicsit punkos, modern metal hangulatú Vakon nótán még csak átsodródom (mondjuk, ez szól a liftben amikor épp csak bezáródott az ajtó). A némiképp érdekes károgó, máskor morgó éneket azért hallottam már jó párszor. De a nóta már az első refrénnél jól kinyílik, erőt ad a dalnak. Várom is a következőt. A Soron kívül a stílus egyik jellemző jegyével ellentétben nem csak rekedtes kántálásra és a gitárok szaggatására épül, mert a dal hol pergő, hol emelkedett, hogy visszalassuló. A húrokon fel-le játszó gitárok, máskor valóban szakadozó hangzás váltakozik. Ezek a villogó fel-le hullámzó hangok már meggyőznek, hogy érdemes tovább hallgatnom. Az üvöltés-hörgés kifejező, dühödt hardcore-os kiáltásokkal vegyül, jól érvényesülnek a messzibe kiáltott visszhangzó szavak. A riffek itt már erősen szólnak!

Az album a harmadik, a Voltam így című, valójában a szövegével címadó dalától mintha egy kreatívabb napra ébredt Leponexx-et szólaltatna meg. Kimondottan jól szól – az ismét csak a – stílusra jellemző törött ágyrugó hangzás. Itt írnám, hogy – és megint a stílusra jellemző – a szólók hiányát kárpótolja az erős dallamok keveredése. Ötletes a suttogó ének, mintha egy rádiójáték kezdődne. Ebben a pillanatban a zene nekem az Ørdøg-öt idézi (ha erről meg is oszlik tán a hallgatók véleménye). A dalban az itt pongyola kiejtés („mer’ az asszony főztje…”) és a flegma intonáció nagyon „ül” inkább színházi hangulatot kölcsönöz a dalnak, mint egy metal-koncertét. Jól érvényesülnek a visszhang-vokálok (nekem inkább a Szabó László énekes újabb sávja – így figyelmet kívánhat élőben -, de lehet, hogy Kovács Dávidé). Majd váratlanul meghallok egy kiváló, nem virtuozitásával, hanem a dallamaival a dalhoz teljesen passzoló szólót! A Leláncolva a számomra még ugyanez az emelet, mintha hirtelen ötlettel váltanánk a lépcsőre és egy (a banda számára biztonságot nyújtó metalcore) pihenőn állnánk meg.

Vissza a liftbe: az ötödik nóta, A Tükörben végre tovább emeli az utazót: megint megjelenik az a villogó gitár, ami még a refrén alatt is játszódik… Itt a zene már messze nem az a sablonos, amivel becsapni igyekezett az első dallal. A dalban a kemény és mély groove-ok ellenére lágy hullámzás, jószerivel a klasszikus metal gitárjátékát hívja elő. Aztán érkezik a disszonáns visítás, az régi apró ujjgyakorlatokkal játszadozó hangzás a bundok között. Miközben újra törnek az ágyrugók, szakadnak az acélhúrok egyre elevenebb a dob. Lágy akusztikus indítást kapott a Lent c. hatodik dal. (Nem fellengzős kiszólás, ha a Dark Tranquility utóbbi két lemezének harmóniáit említem, megfelelően adoptálva.) Ez már tényleg sötét és borús modern HM. A kántáló ének hitetlenségről, kegyetlenségről, elkeseredésről szól. Megszólal egy billentyű, ami a személyes küzdelmek hangjait kíséri. Bizonnyal feltűnik az olvasónak, hogy a tartalmas szöveg mennyire az előtérbe kerül. A hangzásáról megjegyzem hát, hogy nem különül el a hangszerekétől és nem is olvad bele az érthetetlenségig. Az arányos megszólalással értem meg a megengedő belátást a világ iránt, és hallom ki a biztatást a küzdelemre az érvényesülésig. Ez az album legjobb dala!

A korong még tovább emelkedik, természetszerűleg lassuló ütemben. Ökrös Roland játékában visszatér egy, a HM-dalokból jól ismert pergődob és belekeveredik az északi dallamos death metal Bokor Sándor és Zolnai Kata megszólaltatta zümmögő-gitár erdejébe. Ismét a hetedik dal az a katonadob felpörgetett hangzása ad intenzitást a hetedik, A Parazitában emellett ott az a jellegzetes zakatoló szaggatás is vijjogó gitárokkal és Bede Attila feszes basszusával. A szóló egyfajta monoton, keleties hangzással kúszik lépésről lépésre feljebb, aztán megint feljebb, azt hinném, hívja magával a recsegős éneket. Aztán a dal így is ér véget… A záró tétel, a Nem adom sok tekintetben tűnik egy ráadásnak.  A szinte szirénázó gitár, a staccatos, sőt darabos ritmizálás ismét költői képekhez társul. Mint egy Faludy-fordítás töredék József Attilával, majd korunk színpadi előadói bánatával keverve, amolyan XXI. sz-i szabadverselésként szólal meg. A tartalomhoz, az előzőek alapján én már elevenebb zenét vártam volna, így a lift visszavisz valahol félútra. Itt szállunk ki: ez a 8 dal a Leponexx ígéretes zenéjének megfelelő összefoglalója.

A 39 perces Maradj meg ember című nagylemez digitális platformokon 2020. január közepétől már elérhető, ám hamarosan CD verzióban is beszerezhető lesz. Az információk alapján a 2020-as Nekünk Texas EP dalai is felkerülnek rá. Így a fent említett fejlődés egy korongon lesz nyomon követhető – amennyiben azok nem újrajátszott, a Leponexx fejlődésének jelen állapotát tükröző felvételekké válnak. Azt persze én nem tudhatom, hogy a csapat zenéje milyen irányt vesz és nem is az én eklektikus, mégis válogatós zenei igényemet kell kiszolgálniuk. Hogy másabb lesz-e, mint most és kell-e másnak lennie, amikor ez a 8 friss dal – bízunk benne – majd egyre szélesebb közönséget talál meg? Úgy hiszem, ebben a zenében és a csapatban rejlik még lehetőség. Biztatom a hallgatókat, kísérjék figyelemmel a Leponexx-et.

Leponexx – Maradj meg ember (2022): 1 komment

  • oldboy szerint:

    Nekem a lemez címe olyan fura. Mert ha azt jelenti, amit gondolok, hogy jelent, akkor vagy a “Maradj ember”, vagy pedig a “Maradj meg embernek” lenne szerintem a helyes.
    De ez a “Maradj meg ember” cím számomra elég “megfoghatatlan”.