A Locust On The Saddle elnevezésű banda neve a mai napig ismerősen cseng a hazai doom/stoner zenéket kedvelőinek körében. A Gyöngyös-Budapest vonalán mozgó zenekar a 2004-től a 2010-es, 2011-es évekig volt aktív. Ez időbeli tevékenységük alatt két anyagot jelentettek meg. Első hivatalos bemutatkozásuk a 2006-ban megjelent Tourette Escapism című négy számot tartalmazó demójukkal volt, amiről egy akkori lemezismertetőben így írtak: 

„Ezt a zenét nem lehet divatból játszani és hallgatni, de ha egyszer megérint, akkor olyan élménnyel gazdagít, ami semmi máshoz nem fogható.„

Ezt követte a két évvel későbbi, a Nail Records gondozásában kiadott egyetlen albumuk The AlphaMantis, amivel a zenekar mondhatni bebetonozta magát a hazai „ikonok” közé.

De mielőtt belevetnénk magunkat a Locust On The Saddle két anyagába, nézzük át zenekar kusza kezdeti történetét. A banda gyökerei egészen a ’90-es évek közepéig nyúlnak vissza. Amikor is Szabó Tamás gitáros és Sziszper Szabolcs dobos a hazánkba ekkortájt beáramló Down, C.O.C., és más hasonszőrű, stílusbeli zenekarok jótékony hatásaira elkezdtek közösen jammelgetni – riffelgetni, amikhez időszakosan 1-2 basszusgitáros is társult. Ez a történet egészen 1999-ig tartott, amikor is a tagok felsőoktatási tanulmányaik miatt némi pihenőt tartottak. 2002 vége felé újra felélesztették korai zenei ötleteiket, melyekhez pár új tag is csatlakozott. 2003-ban egy újsághirdetésre jelentkezik Vass Imre énekes, akinek személyében egy remek torokszekció érkezik a csapatban. Meg lett a zenei közös hullámhoz, újra értelmeződnek a már meglévő témák, amikből egyenesen jön a már fentebb említett Tourette Escapism demó. A Black Sabbath, Down, C.O.C. ízeket megfűszerezett négyszámos bemutatkozó anyaguk igazi ínyencségnek számított akkor a hazai zenei piacon. A Mood és utózenekarainak zenéihez szokott hazai doomsterek füleinek kellemes hallgatni valót nyújtottak a dalok húzós, ősi nyomdokokon haladó ritmusai, és a fel-felbukkanó lebegős ’70-es éveket idéző hard rock, valamint a lazább, levegősebb grunge-os témái. 

A 2008-as albumukon is ezt a vonalat folytatták. Mondhatni ösztönösen hozzák a súlyosabb riffekkel megpakolt témákat, vagy épp a lazább rockosabbra vett, leszállósabb dallamaikat. A nyitó Tiro Incagnito rövidke mélabús intro-ja az utána a szó szerint ököllel arcba vágó Field of Ratio erős riffei zúdulnak ránk, amit a Burnout húzós groove-os témái és a slágeres refrénjével remekül eltalált Get Back követ. E három dal egy remekül összetett stooner/doom kompozíciója révén albumuk legjobb dalainak titulusát vívták ki. Egytől-egyig súlyosak, koszosak, dögösek, melyekre egyből derékból kezd bólogatni az ember. Ezzel ellentétben Casual Tease című daluk egy lebegősebb, sivatagosabb, de annál dallamosabb irányt mutat, míg a középtempójú doom málhákkal ellátott Stereopypia, vagy a Hammond orgonával feldobott Wasted of Time kicsit a Mood dalainak hangulatát idézi bennem vissza. Az őket követő Holy Banishement / Bank Holiday rövidre fogott, elszállós grunge alapokra helyezett káosza után a Breaking The Unwritter „hiper” gyors, két perces punkos zakatolása robbantja le a fejünket, melynek középrészébe egy dallamos grunge refrént is beleépítettek a Shapat Terror énekesének dallamaival. Az album záró Never Enough c. tételükbe pedig mindent belegyúrtak, amit a lemezen eddig hallhattunk tőlük.

A The AlphaMantis 39 percében egyunalmas pillanat sincs. Számomra ez egy egy olyan album, aminek a dalait a mai napig élvezettel hallgatom. 2009-ben jelentős tagcseréken ment keresztül a banda, és a 2010-ben egy újabb album is tervbe volt… De sajnos ez az új album már nem készült el.