Malokarpatan
Vertumnus Caesar

ZolixiusRex
2023. november 7.
2
Pontszám
9.5

Posonium, – vagy ahogy északi vecinünk nevezi, Blava – Szlovákia délnyugati részén, egy az Ausztriával és hazánkkal közös kishatárháromszögben, a Kis-Kárpátok lábánál fekszik, annektálva a Duna mindkét partját, valamint a Morva bal szegélyét. Történelme már egészen a jó kilencszázas évekig nyúlik vissza, amely évszázadokban mérve is gazdag históriákat, regéket s számos mesét feltételez a mai kor Homo sapiens-ének javára. Ezek tükrében talán nem is annyira meglepő, hogy mindez az akcidens ami leginkább egy lucullusi bőségtálként dominál a most megjelent negyedik Malokarpatan lemezen is. A zenekar minden kétséget kizáró individuális zenei világa pedig az előző matériák ismeretében akár garancia is lehet a folyamatos fejlődés legitimálására.

Felsorolni is időhúzásnak tűnhet, amit már régóta mindenki sejteni vélt, de a nevek teljességgel megkerülhetetlenek. Ahhoz, hogy a kvartett igazi zenei arculatáról hiteles képet kapjunk, a drómó volt oly’ kegyes hozzánk, s éveken keresztül az alábbiakat kevergette fáradhatatlanul egy fortyogó üstben: a mindennek alapot adó, borjúvilágból való Mercyful Fate-et és King Diamond-ot, a magyar lápi emberek faji jogaiért küzdő Tormentor-t, a svájci-alpokból kölcsönvett csipetnyi Celtic Frost-ot, továbbá a cseh szcéna méltánytalanul mellőzött Master’s Hammer-jét és Root-ját, valamint az északi jeges szelek megszelídítőjét, személyesen Thomas Börje Forsberg-et. – Nos, az ördög minden kétséget kizáróan példaértékű munkát végzett, hiszen a jóformán három fertálynyi játékidő alatt sikerült végleg igazi málészájúként végig ülnöm az albumot. A patás ténykedésének hála, egy olyan fiktív világban járunk, ahol a históriáé, a vajákosságé és a néprajzi elemeké a főszerep. Az, hogy ez mindig is nagy szerepet töltött be a Malokarpatan zenéjében már önmagában egy fegyvertény. Az emberi realitás és az imaginárius világ mezsgyéjének elmosása pedig nyilvánvaló extravagáns utazást remél mindenki számára.

Az vesse rám az első követ, akinek Vladimír Moravčík orgánuma nem úgy cseng a füleiben, mint a Master’s Hammer-es főnök, František Storm-é. (Bár ennek originalitását, eredetét leginkább a nyelvi hasonlóság bölcsőjében keresném.)  – Eo ipso, rosszmájú kijelentést tennék, ha a vokalista szerepet magára vállaló művészlélek személyében túlzottan hangsúlyossá tenném az echo hiperbolikus mértékű használatát, amely de facto teljesen sajátos karakterisztikát kölcsönöz a zenekar számára, ezáltal az tökéletesen jól eltalált hangulati elemként funkcionál. Igazi paradoxonokon nyugvó tézis. – A szlovák nyelven (slovenský jazyk) íródott Malokarpatan dalok kétségkívül a zenekar igazi sava-borsa. Ha engem kérdeztek, helyes döntés volt a zenekar részéről, hogy nem állt meg a mindent bekebelező globalizáció gépezetének, hiszen az angol nyelv a legkevésbé sem lett volna képes hitelt érdemlően visszatükrözni a helyi szláv folklórt, gondolkodást.

Hangulatkeltésből, – amint azt már a korábbi albumjaikon is – jelesre vizsgáztak a szláv heavy blackerek. Bár témavezetésüket tekintve azért egy kissé pejoratív színben tűnhetnek fel, amiért a Štorm féle iskolára hajaznak a hangulati elemek alkalmazása során, ezek ellenére előszeretettel használják a billentyűs hangszerek sokszor oly’ színes és változatos hangdinamikával rendelkező darabjait, mint a Delicia orgona, Glockenspiel, Stylophone stb. Természetesen nem csak a filmzenéket idéző atmoszféráért kedvelik sokan a zenekart, hanem magáért azért a teljesen egyedi dalszerzési metódusért, valamint komplex gitártémákért is, amelynek gyökerei mélyen a hetvenes évek progresszív, olykor pszichedelikus világába kalauzol el minket.  A zenekar motorja, Adam Sičák egyéni látásmódja nagyban hozzájárul a kvartett által teremtett világ elismeréséhez.

Számomra a zenekar előző, Krupinské ohne albuma is egy az embert már hosszú-hosszú hónapokra lekötni képes albumnak bizonyult, de a többszöri hallgatást megélt új album, a Vertumnus Caesar ezt képes volt többszörösen felülmúlni. – Habár szorosan nem ide tartozik, de érdekes lehet, hogy a dalok számcímei továbbra sem az egyszerűsödés irányába konvergálnak, bár bizakodásra adjon okot, hogy azért némi változást mintha éreznék ezen a területen. (Ennél hosszabb, s cifrább címekkel mostanában csak a Tetragrammacide esetében találkoztam, bár sejtem, hogy messze elég kihívó akad még erre a címre is.)

A kor folyamatos bizonyítási kényszerének titulálva, alkalmasint kevesen mondhatják el magukról, hogy az anyatejjel együtt szívták magukba a komplett Mercyful Fate és Tormentor zenekarok éjfekete szerzeményeit. A tótok vadonatúj albumának nekifeszülve tapasztaljuk, hogy a kissé pszichedelikusnak szentelt intró után azonnal hátra is dőlhetünk, s átengedhetjük magunkat a kvartett által már jól begyakorolt formulákhoz az ismerősnek ható zenei orgia acceptálására. A Kočár postupuje… crescendoja egyszerre idézi fel a ködbe vesző történelmi eseményeket az illuzórikus zenei utazással. Az alapinstumentumok s kisegítő társaik ráadásul egy olyan atmoszférát teremtenek, amely során fel se merülhet a relációk deformitása, vagy ahogy egy közös konzílium során azt Crissz93, ítész kollégám megjegyezte: „Képzett zenészek, akik úgy képesek bevinni a progresszivitást a muzsikába, hogy észrevétlenül folynak össze a stílusok.” – Aki valaha is egy csepp érdeklődést mutatott az antikvitás és/vagy a Kunstkammerek területe iránt, annak ez a zenei projekt igazi kincsesbánya. Bármily’ meglepő, minden egyes dallamban újabb s újabb klasszikusok lenyomata sejlik fel. (Ne legyen hattyúdal!)

Mélyen visszagondolva, a Malokarpatan zenei filozófiájában mindig is nagy szerepet kaptak a közjátékok, amit rendszerint intenzív, a hetvenes évekre jellemző heavy riffelés s szólózás oldott a már ismert effektusok felhasználásával. Hogy miért is van ez, arra talán maga Čumil, az Őrző (senki sem tudja mit őriz) tudná csak az ideillő választ. A tényleges aranykeret viszont sehogyan sem jönne ki az ekuációból a dobhártyát érő folyamatosan pulzáló mélyek nélkül. Peter Szentpéteri basszusjátéka valósággal életet lehel a dalokba, s mivel szeretek fogadni, megkockáztatom, hogy a Vovnútri chlácholivého… és a Mnohoraké útrapy… nótákra külön az alkotói fiók legmélyén lapul a komplett ritmusképlet, amit egy magára adó mozgásszínház akár könnyedén át is konvertálhatna tánclépésekké. Természetesen a potenciális zenei hangulat elérésében elengedhetetlen volt maga Axel Johansson személye is, aki az előző album óta már egyszerre számít a zenekarban veteránnak, szerzőtársnak és vértestvérnek is. (Senki ne javítson bele!)

Így a végére azért beszéljünk egy kicsit az album egyetlen negatívumáról, miként a teljes feldolgozásához valójában a társas lét kizárása ajánlott, bár a lemért teljesítmény közel negyvenhat perce minden áldozatot kárpótol, mégis érezheti magát az ember egyszerű önző kurvaként. – Ezzel viszont újfent bebizonyosodott, hogy a Malokarpatan-ban rejlő ősi alkímia működik, s büszkén hordozza magában a nagy elődök hagyományait.

„Egy korszak véget ér:

A varázslatos birodalom eltűnik

Ahogy elhurcolnak minket

Lent a katedrális alant

a királyok kriptájába.”

Malokarpatan – Vertumnus Caesar (2 komment)

Hexvessel Hexvessel
április 24.
Akela, Innistrad Akela, Innistrad
április 25.