Manowar
Fighting the World

(Atlantic Records • 1987)
Winci
2020. november 18.
7
Pontszám
9

És akkor a Manowar jól megmondta. Ez akkor volt, amikor már tudtuk, mire számítsunk. A sokat mondó Csatadal címet viselő lemezük, azután, a győztes római vezérek hazatérését idéző dicsőséges körmenetet követően egy keményen, fémesen csengő Hail to England és a még ugyanabban az évben felvett, de érdekes módon kissé tompán, néha szinte szürreálisan kongó Sign of the Hammer után. Ez akkor volt, amikor már levetették az egyik korábbi lemezborítójukon is viselt mormotaszőr alsónadrágot és a farkasbőr sportszárakat.

A csapat már egy edzőtermi reklámplakátnak is beillő borítóval, új lemezzel döngette a hangfalakat. Kikészített fekete bőrökbe öltözve, felül semmi-módon, és éppen menetelt a joggal szerénytelen Metálkirályok cím felé. Szemben a világgal: Fighting the World. Érzésem szerint ez a mindenkori négyesfogat legvidámabb lemeze – még ha a szigorú témákat figyelembe véve a megállapítás szinte egy oximoron. Számos nagyszerű dal található rajta, akkortájt úgy éreztük a metal zene Bohemian Raphsody-ját is megalkották a kimondottan napsütéses, a minden nehézségen átgázoló Carry on-nal.

Oké, az angolokéhoz képest kisebb ívű dallamokkal, mégis egy tömeget megmozgatni képes pozitív lendülettel. Sajnálatos, hogy a setlist statisztikája szerint a 340-350 alkalommal játszott gigaslágerek (ez is egy, a Manowarhoz nem illő kifejezés, remélem, hogy a tagok nem olvassák) mellett ezt a könnyednek tűnő, de karcosan kidolgozott szóban forgó dalt mindössze 15-ször játszották élőben. Európában alig, ’87 után csak kiemelkedő fesztivál eseményeken, a szerencséseknek. A mindennapi kötelező zenehallgatás során egy dugó közepén pörgette ki a lejátszóm a korong furcsa metál-rock’n’roll-ját, a Blow Your Speakers-t. Ennek a dalnak pusztán a dallama által nem is lenne akkor hatása, mint a dacos szövegével teljessé téve.

Rögtön a címadó első dal után, és az említett epikus Carry On közé ékelve jól mutatja, hogy a zenekar a lemez megjelentetésekor fontos szerepet szánt a tételnek. Eric Adams, aki eleve az egyik legszebben intonáló és legérthetőbben artikuláló rock/metal énekes (nem csak egy „torok”) közérthetően, bár nem E.A. Poe líraiságával teszi elénk a zenekar mondandóját. Ismétlem: ez akkor volt, amikor még nem a rövid trágár angol szavak közé fűztek többé-kevésbé értelmes mondatokat tölteléknek, ha egy dalban dühöt akartak kifejezni. Meglehet kissé sutának tűnik a ma távlatából, hogy a Manowar még a szubkultúrán belül is igyekszik megkülönböztetni magát az igazi metálságot illetően, ám akkor gyakorlatilag egyeduralkodók voltak az általuk létrehozott és kicsiszolt stílusukban. Nem éreztük, hogy lenne bármely más zenekar, akit ne lenne érdemes emiatt követni (nem, nem a FB-on), ha egyszer szerepeltek az igazán jó zenék közötti mindennapi eligazodást segítő, színes nyugat-német útmutatóban (ld. Metal Hammer).

És akkor, a Manowar jól odamondta. Előtte egy koronggal már 10-esre tekerték a hangerőt, ám ennek ellenére nem kerülhettek a zenei média metal-fősodrába. Pedig a szóban forgó dal éppen az úgymond mainstream sikereket a zenekarnak meghozó albumon szerepel. De nem voltak sikeresek, ami pl. a képernyőn való megjelenést illeti. Mondanám, hogy ez kit érdekel, hiszen az LP-jük itthon (is) a megjelenéskor-behozatalkor elkelt. Minden alkalommal, amikor csomag érkezett A Boltba. Hasonlóan egyértelmű volt szeretni, de legalábbis elismerni ezt a zenekart, mint, mondjuk az Iron Maiden-t és kicisvle később a Metallicá-t/Megadeth-t (nincs kérdés). Őszintén szólva nem is értettem, miért oly’ dühösek, hogy még egy dalt is írnak a rockzenét, metal zenét akkor éppen felkaroló (amerikai) MTV-nek, de a dal legalábbis jónak bizonyult!

Manowar – All Man Play on 10
Hogy tudjuk, hogy szól a metal, ha az nem rock ‘n’ roll…

A Manowar-ra mindigis jellemző színes basszusjáték már-már egy Buddy Holly-buli fesztelenségét idézi a máskülönben egyszerű dal kiteljesedésében, mintha azt akarná megmutatni, hogy barátaim (vagy éppen pozőrök – indítsunk nyereményjátékot, melyik dalukban szerepel ez!), ha már ezt csináljátok, hát így kell rock’n’roll játszani. „Blow your speakers / with rock’n’roll!

A viking sagákat anakronisztikus/disztopikus világában rockzenével, mint életformával ötvöző, a heavy metal-t hitvallásként megalkotó, mértékadó bandaként ünnepelt (és lássuk be, alapjában véve:) egyszerű közlésekkel harci himnuszokat ránk zúdító Manowart bizonyára nem erről a dalról ismerik szeretik, imádják a legtöbben. Ezt a nótát aligha fogják még az USA-ban sem a menyasszonytánc után örökzöldként  játszani, pedig minden ilyen témájú valamire való családi filmben 2-gitáros élőzenével nyomják a rock’n’rollt. Éppen ezért érdekes színfoltja a munkásságuknak. Ajánlom hát a figyelmedbe, közel teljes hangerőn: ha a hangszórót (remélem) nem is, de tényleg „eldobod az agyad”!

Manowar – Fighting the World (1987) (7 komment)

  • boymester boymester szerint:

    Egyébként a doom metal kifejezést a 70-es évek legvégén már használták kisebb körökben. Konkrétan azt olvastam valahol egyszer, hogy a Pentagram már használta magára, közvetlenül utalva az egyik kedvenc Black Sabbath dalukra (Hand Of Doom).

    • Armand Armand szerint:

      Na, ezt a sztorit még nem hallottam. Én úgy tudtam, hogy ők magukat akkor még sztónereknek nevezték, mert motoros banda voltak 🙂

  • Armand Armand szerint:

    Imádom ezt az lemezt a mai napig. A Manowar-t, mint zenekart olyan dalai alapján, mint a Defender, a Heart of Steel, The Crown and the Ring (Lament of the Kings), vagy a Kindome Come – igaz ezek a Kings of Metal albumukról valóak – az epikus doom metal alapjának tartom.

    • boymester boymester szerint:

      Volt hatásuk az epikus doomra, de az ettől függetlenül indult el, időben közel párhuzamosan. Első Manowar lemez 82-ben jött, ugyanekkor létezett már a Nemesis, a Candlemass elődje jó pár későbbi himnusszal…Edling fő inspirációnak Tony Iommiék mellett az Angel Witch első korongját és a Witchfinder Generalt, Cirith Ungolt szokták emlegetni, valamint a már epikus jelzővel ellátott Manilla Roadot. Ettől függetlenül szeretem a csapat zenéjét (bár leginkább néhány dalát néhány albumáról), csak képek ne társuljanak hozzá és ne saját magukat és stílusukat éltessék a szövegben (ilyen metal, olyan metal a címben). Mondjuk a Die For Metal sokáig volt az ébresztőm a főiskolán…

    • Armand Armand szerint:

      Persze, értelek, és lehet is róla beszélgetni (amit remélhetőleg valamikor egy sör, vagy bor, vagy bármi mellett meg is ejtünk), de azt azért lássuk be, hogy a ’90-es évek közepéig a szabbatot mint doom metallal nem igazán hozták párhuzamba. Persze a hatások adottak. De a doom szemszögéből a Twisted Sister 1984-es Stay Hungry albumának Burn in Hell és Horror-Teria (The Beginning) dalainak nyitó rigmusai is igen alapok lehetnek.

    • boymester boymester szerint:

      Én itt most kifejezetten az epikus doomra gondoltam. Heavy/doom, tradi doom alapokat a hatvanas évekig tudok visszaásni:) Volt hatása a Manowarnak, de mint az epikus doom alapja…az meredek:) Szerintem. (és itt nyújtom a korsót koccintásra:) de jól esnem most…

    • Armand Armand szerint:

      Csak azt mondom, hogy mondhatjuk rájuk… alapok… anno lehet már a Homéroszi eposzokat is doom aláfestésre olavasták fel, vagy adták elő. És egészségedre (ja ezt nevezik virtuális sörözésnek)! 🙂