Metal De Facto
Land of the Rising Sun - Part I

(Rockshots Records • 2024)
King
2024. március 15.
0
Pontszám
9

Eddig útjaink nem keresztezték egymást a finn power/heavy metalt játszó Metal De Factóval, pedig a banda már 2017-ben megalakult és 2019 novemberében adták ki bemutatkozó lemezüket Imperium Romanum címmel. Pedig ha másért nem, legalább az Ensiferum basszusgitárosa, Sami Hinkka kapcsán bele kellett volna már botlanom ebbe a fasza bandába. Ugyanis 2017-ben olyan zenészek alapították meg a bandát, mint Esa Orjatsalo gitáros (Bloody Hell, ex-Dreamtale), Sami Hinkka basszusgitáros (Ensiferum, October Falls), Mikael Salo énekes (Northern Seer, ex-Dyecrest, ex-Everfrost), Mikko Salovaara gitáros (Kiuas, Daimonic, Leverage), Atte Marttinen dobos (Bloody Hell, ex-Kivimetsän Druidi, ex-Volucrine), valamint Benji Connelly billentyűs (Everfrost). A banda eredetileg egy konceptalbumot tervezett kiadni és csak amolyan mellékprojektként „üzemelt” volna a tagok többi bandája mellett, ám a 2019-es Imperium Romanum debütáló lemez és turnézás után úgy döntöttek, hogy teljes értékű bandaként tekintenek a Metal De Factóra is és további lemezek is készülni fognak, különböző történelmi témájú koncepciókat a középpontba helyezve.

Ahogy a címéből is következtethető, az Imperium Romanum a római birodalom koncepcióját helyezte a középpontba és az új lemez mellett ezt is jó párszor meghallgattam már. Nagyon tetszik ez is, de úgy gondolom, a Land of the Rising Sun – Part I rátett egy lapáttal a debütre. Több bandát is lehetne sorolni, akik előtt „tiszteleg” a Metal De Facto zenéje: eszembe juttatta a Stratovariust, a Sonata Arcticát, a Bloodboundot, a Helloweent vagy akár a viszonylag sok billentyűs rész miatt a Powerwolfot is, de még itt-ott az Iron Maident is. Mikael Salo hangja nagyon szép, hangterjedelme bitang. Remek dallamok, epikus szólók és zseniális neoklasszikus billentyűjátékot hallhatunk mindkét lemezen. Az első lemez utolsó, Germanicus dalában hiányoltam egy kis hörgést Maurizio Iaconótól, ha már felkérték egy kis vendégszereplésre, ne csak szavaljon egy kicsit.

2019 után viszonylag sokat kellett várni a folytatásra, ami csak idén február 9-én érkezett meg ugyanúgy a Rockshots Records jóvoltából, mint az első. Mint a címéből is látszik, ez az első része ennek a japán szamurájokhoz köthető koncepciónak és már most nagyon várom az album folytatását. Az elmúlt hetekben rengeteget hallgattam az új lemezt, melyről szinte egyből meg is lett a kedvenc nótám, ami meg már szerintem több százszor lement azóta. Számomra a Tame the Steel a lemez csúcspontja, hibátlan power metal himnusz zseniális dallamokkal és rendkívül fülbemászó refrénnel.

De ez szinte mindegyik dalról elmondható, vannak epikusabb, kevésbé egyből fülberagadó tételek – mint például egyből a nyitó Rise Amaterasu és vannak az egyből magával ragadó dallamokkal operáló számok – mint például a már említett Tame the Steel vagy a Code of the Samurai. A banda felállásában történt egy változás az első lemez óta: ezen a második lemezen már a spanyol származású Aitor Arrastia hangját hallhatjuk, aki viszont minőségben, hangban hozza ugyanazt a szintet, mint Salo. Olyan magasakat, sikolyokat megereszt, hogy ihaj – frenetikus. A másodiknak érkező Code of the Samurai dallamosabb, tempósabb témái egyből az ember fejébe férkőznek és hamar azon kapja magát, hogy együtt énekli a refrént a bandával – koncerten biztos nagyon üthetnek ezek a fajta dalok.

És ahogy haladunk a korongon előre, úgy váltakoznak az ezen két kategóriába sorolható dalok, melyek hol epikusabbak, hol tradicionálisabbak, hol poweresebbek, hol pörgősek, hol lassabbak, stb. Ahogy már korábban is írtam, a Tame the Steelnek van az egyik legjobb refrénje az összes közül és pörgőssége miatt nagyon bejön. A legepikusabb tétel pedig egyértelműen az utolsó, több mint 12 perces eposz, melyben rengeteg fantasztikus téma- és ritmusváltás van, valamint a 47 Ronin történetét valamilyen szinten elmesélő narráció – ami szerintem ugyancsak jó ötlet volt.

Hangzásilag már az első traktusoktól kezdődően érezhető fejlődésen ment át a banda, erőteljesebben, komolyabban szólal meg ez a lemez az elsőhöz képest. Az impozáns borító és az egész koncepció érdekes, a borítóért most is jár az elismerés Havancsák Gyulának! Mindenképp tudom ajánlani a bandát és a lemezt a power/heavy metal kedvelőinek és nagyon jó lenne elcsípni őket valamikor élőben – ami hátha meg is valósul valamikor, habár annyira nagyon sok esélyt nem látok rá. A lemez második része viszont nagyon várós!

Palaye Royale Palaye Royale
május 29.
Sting Sting
május 30.